Egy választópolgár vallomásai

„Milyen hálásak vagyunk az idealizmusnak, amely fennhéjázó eszméivel
bennünket ide vezetett és kitermelte bennünk az ellentétet,
mialatt malaszttal beszélt és senki sem vette észre, valójában mi történik.”
(Hamvas Béla – Titkos jegyzőkönyv)
 
Hány befordult, a világról semmit sem tudó utópistának kellett elbuknia, hogy eljussunk végre ebbe a legrealistább politikai közegbe! Hányan voltak, akik elhitték a naiv idealizmus szirupos, kecsegtető szavait, és az igazat mondták, nem a valódit, mire létrejött a Nemzeti Együttműködés Rendszere, és vele létrejött ez a tökéletes szimbiózis, amit a fanyalgó fotelforradalmárok újra meg újra habzó szájú csürhévé kovácsolódó tömegei populizmusnak bélyegeznek. Ezek, akik éjszakáról éjszakára telesírják a párnájukat aktuális demokráciáról és jogállamról szóló vágyálmaikkal, és közben szemük elsiklott a most már minden értelmes választó számára nyilvánvaló következtetések felett, amiket a tehetségesebb politikusok rég szavazatokká konvertáltak.
 
Sokak fejében úgy él a mostani áldásos állapot, mint a 2010-es, kétharmados Fidesz-győzelem gyümölcse. És kétségtelen, ahhoz, hogy ez a rendszer joggal lehessen immáron rendszer és ne csak egy újabb kormány az eddigiek után, szükség volt erre a mértékű parlamenti többségre. A sokszor emlegetett fülkeforradalmat azonban Orbán Viktor belső forradalma előzte meg, amely néplelki sajátosságaink felismerésén alapszik. A 2002-es választási kudarc megtanította neki, hogy semmilyen győzelmet nem adnak könnyen, illetve hogy Ron Werber és a negatív kampány többet ér, mint bárminemű zavaros elvi hablaty. Ne is csodálkozzunk, hogy mostanra a Fideszben találjuk a legkiválóbb karmestereket, és hogy a gyűlöletszimfónia minden hangja kristálytisztán cseng. E népünket összekovácsoló muzsikaszóra bármelyik politológus elégedetten csettinthet, hiszen a halványodó magyar nemzeti érzés évtizedek óta nem volt ilyen erős, mint most, hogy a hatalom végre ráérzett, legjobban a közös gyűlölet köt össze minket. Ez a kapocs, amely identitásunk és új krédónk alapja. Egy családi összeveszésnél vagy bármilyen hétköznapi konfliktus esetén emlékeztethetjük magunkat, hogy egy nemzet vagyunk, együtt gyűlöljük Soros Györgyöt és a migránsokat. Ebben a relációban tehát már világosan kitűnik, hogy a „Stop Soros!” kampány nem öncélú uszítás, nem kevesebb, mint a habarcs a nemzet építményében.
De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy a megújult szociálpolitika. Sokszor az a sötét érzés kerít hatalmába, hogy a magyar nép hálátlan. Elborzasztott például, hogy a hódmezővásárhelyi polgármester-választás előtt kiküldött Erzsébet-utalványok ellenére Márky-Zay Péter legyőzte Hegedűs Zoltánt. El kell ismerni, ez a 21. századi reformok (például a választások előtti nyugdíjemelés, rezsicsökkentés) kudarca volt, de lám, a hatalom megbocsájtó: a nyugdíjasok a karácsonyi utalványok után most, a választások előtt is kapnak tízezer forintot, a családokat pedig rezsicsökkentés emlékezteti arra, hogy hol a szívük.
 
Persze sokan vannak, akik visszasírják azokat az időket, mikor a Fidesz és az MSZP még egyenrangú ellenfelek voltak, mert akkor lehetett csak igazán dőzsölni az ígéretekben. Persze most is kecsegtető a gondolat, hogy két miniszterelnök-jelölt egymásra licitálva kínáljon nagyobbnál nagyobb béremelést, rezsicsökkentést, zsíros kenyeret hagymával. De ez a korszak elmúlt, a baloldal eljátszotta a zsetonjait, amikor elvette a 13. havi nyugdíjat. A magyar nép büszke és sosem felejt.