Egy nap a Gulágban

Nem egy klasszikus nyári téma. Nem a strandra, naptej áztatta láblógatás mellé ajánlott a könyv, amiről írok, viszont mégis érdemes elolvasni, ha valamivel többet akarunk megérteni a hatalomról, az önkényről, az emberi tartásról és élni vágyásról: a XX. század egy szeletéről. A Nobel-díjas Alexandr Szolzsenyicin kisregényét, az Ivan Gyenyiszovics egy napját ajánlom.
 
Szolzsenyicin a XX. századi orosz irodalom egyik legismertebb alakja. Története a sztálini munkatáborok egyikében játszódik, amelyek sajátos világát ő maga is megtapasztalta. Ezekbe a táborokba zárta a rendszer saját rossz lelkiismeretét: ellenzékieket, kulákokat, hadifoglyokat. Egy ilyen személy a címben szereplő Ivan Gyenyiszovics Suhov is. Kegyetlen, barbár és embertelen körülmények között raboskodik: mínusz harminc fok, napi harminc deka kenyér, kiéheztetett őrök és emberisségüktől megfosztott fogolytársak. A fogolylét mintha időtlen lenne. Az olvasónak azonban csupán egyetlen napot kell átvészelnie. 
 
Félreértés ne essék, cseppet sem izgalmas nap ez. Az egészségügyesekhez sietés, csomagokra várakozás, a dohány beszerzése, a hőerőmű egy falának felhúzása,  dermesztő hidegben való menetelés – unalmas olvasnivaló. Nincsenek mély, sodró gondolatláncok, amelyek során valamit saját életünk mélységéről megérthetnénk: itt nem Camus beszél egy ivóban a kiüresedett életről. Gondolkodni nem szabad, mert beleőrülsz meg mert addig sem dolgozol, és ha nem dolgozol, megfagysz. Izgalmak pedig csak egy szelet kenyér, egy csutkáig szívott csikk megszerzése, vagy épp némi láz miatt adódnak. Ezek az epizódok hétköznapjaink teljesen semleges, unalmas eseményei, amikre nem figyelünk oda. Nekünk más a tét: önbeteljesítés, boldogság, egészség, diploma. Mintha Szolzsenyicin számítása (elvégre eredetileg matematika-fizika szakos tanár volt) azonban mégis helyes lenne: felsejlik ezekben a hétköznapokban valami, ami miatt mégis fontossá válik ez a szöveg. 
Hatalom és önkény. Jól ábrázolja a könyv a sztálini rendszer egymásra épülő hatalmi piramisát. Sztálin, majd a bürokrácia, végül a katonaság, aztán az őrség, aztán a brigadéros. A struktúra minden szintjén teljes a hatalom gyomorforgató visszaélése önnön erejével. Mindent megtehet saját hatáskörében, és mindent meg is tesz, ennek pusztán a legkisebb kiterjedése is egy ember méltósága és élete. A vezetés ugyanis ebbe gátlás és akadály nélkül belenyúl. Ivan Gyenyiszovics is így került börtönbe. Ahogy a hajókapitány, a filmrendező, az ács vagy az észt is. 
 
Emberi tartás. Megmaradni ilyen körülmények között is embernek nagy kihívás. A hely, ahol minden, a kályhánál más elől elvett plusz Celsius fok növeli az esélyt a túlélésre, ahol a smasszereknek való besúgás jutalmakkal jár, vagy ahol akkor kapja csak meg a túléléshez szükséges ételt a rab, ha a normát teljesíti az egész brigád. A hely, ahol igazán könnyű önzővé válni. Könnyű lenne Ivan Gyenyiszovicsnak csak a saját érdekeit szem előtt tartani, és kényszerből másokon zsarnokoskodni, de egy munkatáborban épp ugyanolyan kézenfekvő válasz lenne a büszkeség teljes feladása, mint a sakállá válás.
 
Élni vágyás. Mi mutatja jobban a zsigeri élet utáni vágyat, az élet akarását, mint az, hogy az ember ilyen rettentő körülmények között is a túlélésen gondolkozik, nevet, sőt munkáját lelkiismeretesen végzi? Mi mutatja jobban az élni akarást, mint a munkatáborokban való eltöltött évek túlélése? A nap végeztével felmerül egy halom kérdés: vajon az én napom több értelemmel vagy értékkel bír, mint Ivan Gyenyiszovics egy napja? Vajon jobban használom fel szabadságomat és méltóságomat boldogságom megszerzésére, mint ő?