Egy magányos „lovag” igaz története

Michael Finkel portréja, Az Északi-tó fantomja egy magával ragadó, és talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy letehetetlen olvasmány. A könyv rövid, a tartalma pedig érdekes, így akár egy ültő helyünkben is elolvashatjuk. A mű pikantériája ráadásul, hogy a főhős, Christopher Knight története sokszor hihetetlennek tűnik, mégis igaz.
 
Knight 2013-ban azzal szerzett hírnevet magának – noha ő erre soha nem vágyott –, hogy elfogták és börtönbe zárták, miután huszonhét éven át fosztogatta a Maine-Kanada-határ mentén fekvő Északi-tó üdülőit és a közeli Fenyő-tábort. Ugyanakkor soha nem bántott senkit, soha nem hatolt be állandóan lakott házakba vagy olyanokba, ahol éppen ott tartózkodtak a nyaralók, és soha nem lopott értékes dolgokat. Knight kizárólag ételt és funkcionálisan hasznos tárgyakat – elemeket, gázpalackot, könyveket – tulajdonított el és vitt magával a táborhelyére. Hogy miért? Mert a társadalom elől elmenekülve az erdőben élte a mindennapjait, teljes magányban – huszonhét éven keresztül.
 
Elgondolkodtató és óriási szociális – meg persze morális – kérdéseket vet fel a történet. Mi kényszeríthet rá valakit, hogy elhagyja az emberi lét egyik alapvető színterét, magát a társadalmat? Hogyan képes közel három évtizeden át magányosan élni? Hogyan tudja túlélni a dermesztő északi teleket egyetlen sátorban anélkül, hogy feladná ezt az életformát? S vajon milyen büntetést érdemel az, aki saját bevallása szerint is több, mint ezer betörést hajtott végre, de közben a légynek sem ártott?
 
Ahogyan Finkel a fülszövegben is rámutat, teljesen mindegy, hogy csodáljuk-e Knightot vagy éppen elítéljük, de az biztos, hogy nem marad számunkra közömbös. A könyv jól leírja, hogy Knight mennyire cinikus a társadalommal szemben, ám érdekes módon az elfogása után mégis azon aggodalmaskodik, hogy az emberek őrültnek nézik őt. Nyilvánvalóan megmaradt benne a kamaszos dac – hiszen a tinédzserkorból alig kilépve, húszévesen fordított hátat a világnak – és az érzékenység is. Mindemellett azonban kétségtelenül eszes és makacsul ragaszkodik az elképzeléseihez. Mindezek fényében felmerül az érdekes kérdés, hogy ha továbbra is a társadalomban maradt volna, majd a felnőtté válás útján levetkőzi a konokságát, valamint a tizenévesekre olyannyira jellemző normákkal szembeni ellenállását, és mondjuk huszonöt éves korában próbál szerencsét az erdőben, vajon ugyanígy láthatatlan tudott volna maradni ugyanilyen hosszú időn keresztül?
 
Úgy hiszem, nem. Az egyik fő ok, amiért majd’ harminc éven át nem tudták őt elkapni, hogy megrögzötten, már-már paranoid módon ügyelt arra, hogy sehol semmilyenfajta nyomot ne hagyjon maga után. Minden tőle telhetőt megtett, hogy megőrizze a láthatatlanságát, ezzel együtt pedig háborítatlan magányát. Gyanítom, hogy ennek sikerességéhez elengedhetetlen volt ez a bizonyos kamaszos lázadás.
Ha azt állítjuk, hogy Knight a társadalomból való kimaradása révén nem járt be semmilyen életutat, bizony tévedünk. Az út, amit ő bejárt, sokkal inkább lelki, mintsem materiális, és végül olyanra lelt, amit a közösségi élet soha nem adhatott volna meg neki: rátalált önmagára. A magányosság hosszú éveiben nem tehetett mást, mint olvasott és elmélkedett, a saját gondolataival összezárva töltve az idejét, és mint elmondta, felkészült rá, hogy odakint haljon meg, egyedül, anélkül, hogy bármilyen nyomot hagyna maga után a világban. Távozásakor pedig maximálisan elégedett lett volna az életével.
 
Érdekes, hogy a nyaralótulajdonosok mennyire szívesen osztották meg Finkellel a „remetével” kapcsolatos gondolataikat – holott éppen ők voltak a károsultak. Miért foglalkozik valaki ennyire komolyan egy emberrel, aki évtizedeken át antiszociális életmódot folytatva, tulajdonképpen bűnözőként élte az életét? Nyilván mindenki fantáziáját megmozgatja a lehetőség, hogy elvonuljon az egész világ elől, és talán a lelkünk mélyén mindannyian erre vágyunk: láthatatlanná válni mindenki számára. Knight rá az élő bizonyíték, hogy erre még a XXI. század modernitásában is van lehetőség.
 
A könyvben Finkel egyértelmű rokonszenvét fejezi ki a férfi iránt, de ezt valahogy nem tudom őszintének érezni. Újságíró lévén talán megbocsátható lenne, hogy ennyire rámenősen foglalkozott a témával, ám ennek ellenére is merem állítani, hogy nem érezte át igazán Knight helyzetét. Lehet, hogy tényleg csodálattal vegyes áhítattal tekintett rá, de ezek az érzések talán inkább a sajnálat, mintsem a tisztelet irányába tolódtak, egészen egyszerűen azért, mert ha igazán értette volna, hogy Knight mennyire vágyik a magányra, akkor nem tolakodott volna továbbra is a magánszférájába, ahogyan azt még több tucat újságíró is próbálta. A férfi valamiért megnyílt neki – csak neki –, de Finkel nem érte be ennyivel, ő az ujj helyett az egész kart akarta. Volt olyan rész a könyvben, ahol ez már tényleg piócáskodásnak érződik.
 
Pár szót a külsőségekről: a magyar címválasztás nem éppen a legjobb, a borító pedig mégannyira sem. A sejtelmes, ködös erdő látványa egyértelműen egy misztikus történetre, krimire, esetleg horrorisztikus eseményekre enged következtetni és mindezt megerősíti a címben szereplő fantom megnevezés is. Az igazság azonban az, hogy Knight története közel sem ilyen. Nincs benne semmilyen természetfeletti történés, sem erőszak vagy gyilkosság. Félreértés ne essék: a külcsín összességében nagyon jól illene egy titokzatos történethez, de ide egyáltalán nem passzol. Egy szolidabb, a tartalomhoz jobban illő borítóval is el lehetett volna adni a művet.
 
Összességében azt kell mondjam, hogy ez egy jó könyv. Érdekes, nem túl hosszú és nagyon is elgondolkodtató. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy Az Északi-tó fantomjánál fokozottan érvényes a mondás, miszerint ne a borító alapján ítéld meg a művet, mert egyáltalán nem azt fogod kapni, amit a külsőség alapján várnál, hanem valami teljesen mást. Azt hiszem, valamivel többet is.