Egy könyv az afroamerikaiaknak, egy film mindenkinek

A rasszizmus mindig is jelen volt a világban. Különböző nemzetek kampányok hatására vagy anélkül is kinézték, sőt kinézik embertársaikat, csak azért, mert nem egyezik a bőrszínük, a vallásuk vagy a nemi identitásuk. A történelem során azonban találkozunk olyan példás megnyilvánulásokkal, amelyek rámutattak, hogy van még remény arra, hogy ne gyűlölettel szemléljük az életünktől eltérőt, a mást. Ezen történetek nagy része a szélesvászonra is felkerült. Ide tartozik a három Oscar-díjat, köztük a legjobb filmért járó szobrocskát is bezsebelő Green book (Zöld könyv).

Egy rossz szót sem tudok mondani, a kettyós vígjátékok rendezőjének, Peter Farrellynek a legújabb filmjére. Sohasem gondoltam volna, hogy a Dumb és Dumbler után nemcsak a nevetőizmainkat, hanem a szívünket is képes lesz megérinteni, de sikerült neki. Az előbb említett filmjéhez hasonlóan a Green book is egy roadmovie, amelyben a két főszereplő hosszú útra indul. Az utóbbi azonban

egy olasz, rasszista és a "kezem hamarabb jár el, mint az eszem"-elvű kidobóról, valamint egy gazdag, tehetséges, azonban magányos és önmagát kereső afroamerikai zongoristáról szól.

A turné úticélja Mély-Dél, ahol erősen érződik még az ellenszenv a színesbőrűek iránt. Az itt élő elitista társaság olyan, mintha megakadt volna a történelem folyamában: sok-sok eltelt évtized ellenére is képtelenek elengedni a rabszolgaság koncepcióját. Megrázó látni, ahogy a fehér amerikaiak bánnak a velük egyenrangú embertársaikkal.

 

 

A történet kegyetlen, de egyszerre gyönyörű is. Egy barátságról szól, ami áthidal minden ellentétet. A szereplők rájönnek, hogy változniuk kell, de a változás nem rossz dolog, sőt, sokkal többet tudnak kihozni magukból, ha felrúgják a  röghöz kötött szabályaikat.

E különös, a történtek után is megmaradt kapcsolat két tagjának szerepében a kiválasztott színészek brillíroznak.

A Tony Lipet megszemélyesítő Viggo Mortensen, végre ki tudott vetkőzni Aragorn karakteréből. Most már nem csak úgy fogunk rá emlékezni, mint a Gyűrűk Ura koszos Északi Dúnadának tizenhatodik jóképű vezére. Ő már Hantás Tony is, kinek olasz akcentusa annyira csodálatos, hogy bárki is szinkronosan nézze meg a filmet.

A páros másik tagját alakító Mahershala Ali mellett sem mehetünk el szó nélkül, akiről azt hittem, hogy ebben a szerepben látom először, de tévedtem. Benne volt A számolás joga, valamint Az éhezők viadala befejező részében is. Jelenlegi filmbéli karakterében, amiért megkapta a legjobb mellékszereplőnek járó díjat, fantasztikus volt. Olyannyira jól adta vissza a magányos, mindenhonnan kirekesztett Don Shirleyt, hogy nem lehetett nem együtt érezni vele. A filmben van egy nagyon hatásos vallomása, ami azt követően befészkeli magát az alkotás atmoszférájába.

Maga a film, pont ennyi is: jellemfejlődések megfűszerezve humorral,  táncra hívó zenékkel és a rasszizmus oly sokszor látott jeleneteivel.

Saját nézőpontjait azonban nem próbálja letolni a torkunkon minden áron. Ezért is ennyire jó a Green book.

A mozifilm címadó alkotása a Zöld könyvnek lefordított mű, ami egy néger motoros útikönyve (The Negro Motorist Green Book). A szerző ebben írja le nemzetisége tagjainak, hogy hol tudnak megpihenni egy hosszú út során, ha fejükbe veszik, hogy az Amerikai Egyesült Államok déli államaiba utaznak. Ez csupán mellékszál a örténetben, mégis sokat elmond a déli mentalitásról.

Magába szippantott a film. Olyannyira, hogy ha volt is benne hiba, nem vettem észre. Farrelly ráérzett arra, hogy egy komoly tanmesét nem csak a kegyetlenséget bemutatva lehet eladni. Rájött, hogy a humorral átitatott történet is ugyanolyan, sőt, még nagyobb hatást válthat ki a közönségből. Nevetőizmaink aktívan működnek, de közben tudjuk, hogy ez egy komoly, megrázó történet. A filmet is átjárta az a mentalitás, hogy a nevetés a legjobb ellenszer a bánatra. Ez ránk, nézőkre is átragadt.