Egy javíthatatlan optimista gondolatai egy hasonló című regényről

„Javíthatatlan Optimisták Klubja” – a könyv már a címével megvett, ugyanis magamra ismertem benne. Mostanában egyre több embertől kapom a visszajelzést, miszerint a pozitív gondolkodásom már-már kóros. Reméltem, az író, Jean-Michel Guenassia tud valamilyen alternatív megoldást ajánlani erre a személyiségbeli defektusomra. A regény a maga hétszáz oldalával nem tűnt egy kellemes egyestés mókának és már súlyánál fogva sem volt könnyű olvasni. Miután azonban megtudtam, hogy a 2009-ben megjelent mű nemcsak a kritikusok, hanem a francia diákok körében is elsöprő sikert aratott, nagy adag optimizmussal vágtam bele az olvasásba.
 
Az első benyomásom az volt, hogy Guenassia talán túl sok önmagában is elég komplex problémakört igyekezett belepréselni a könyvbe. Ebből adódóan a történet nem mindenhol követhető egyértelműen, viszont az tagadhatatlan, hogy a regény különböző nagy témáinak egymásra hatása érdekes mintázatot alkot. A fő cselekményszál Párizshoz kötődik, egy francia kiskamasz és az orosz, lengyel és magyar disszidensek egy csoportjának közös élményeit követhetjük végig. A regény egy másik része viszont Algériában játszódik, egy levelezésen keresztül szemlélhetjük a függetlenségi háborút, aminek célja a Franciaországtól való elszakadás. Mindemellett pedig, amolyan intermezzoként, a rengeteg szereplő szinte mindegyikének egyéni életútjába is bepillantást nyerhetünk, miközben egyik európai országból ugrunk a másikba. Ráadásul az egész regény egy évtizedek távlatából történő visszaemlékezés. A szálak kibogozása ugyan beletelt egy kis időbe, de nem volt megoldhatatlan feladat. A cikk további részében azt fejtem ki, hogyan is áll össze az én fejemben  Guenassia könyvének diffúz, ugyanakkor elgondolkodtató üzenete.
A Javíthatatlan Optimisták Klubja beszél szabadságról, a témához pedig egy francia kocsma kisterme szolgál helyszínül. Párizsban, egészen konkrétan a Javíthatatlan Optimisták Klubjában gyűlnek össze sakkozni a kommunista eszmében végsőkig bízó, majd a bukásokat követően önmagukkal meghasonlott közép-kelet európai politikai, katonai vezetők. Szembefordultak a diktatúrával, szabaddá váltak. Ugyanakkor Franciaországban menekültként megvetettek, szegregáltak is lettek. Elveszítették társadalmi és szakmai megbecsülésüket, illetve családjaikat. Vajon tényleg megérte? Vajon mit kezd az individuum a kommunizmus eszméje és annak katasztrofális megvalósulása közötti feszültséggel? Létezik egyáltalán olyan eszme, amit kevésbé rosszul lehetne átültetni a gyakorlatba? A mű nagyrészt ennek az embertelen feszültségnek az esszenciáját kínálja az olvasónak. Számomra egyértelműen ez a legérdekesebb és legtanulságosabb része a Javíthatatlan Optimisták Klubjának.
 
A regény egyik központi témája tehát a menekültkérdés. A főszereplő, Michel Marini maga is olasz bevándorló család tagja. A közép-kelet európai menekültek, akik között sok magyar is van, regénybeli szerepére pedig már kitértünk. Nem kell tehát nagyon megerőltetni magunkat ahhoz, hogy olvasás közben tudjunk kapcsolódni bizonyos aktuálpolitikai kérdésekhez…
 
A Javíthatatlan Optimisták Klubjának másik fő csapásiránya a kultúrák, politikai rendszerek konfrontálódása személyes találkozások formájában. Michel, a felnőtté válás küszöbén álló francia kamasz délutánjait rendszerint a sakkozók között tölti, miközben igyekszik megérteni a menekültek motivációit és élettörténetét. Érdekes, bizonyos részeknél groteszk a folyamat, ahogy az (ex)kommunista klubtagok próbálják megértetni a demokráciában szocializálódott Michellel a kelet-európai diktatúrák, a kirakatperek és a hasonló mindennapi gyakorlathoz tartozó embertelen dolgok logikáját. A regényt áthatja az 1960-as évek Franciaországára és Európájára jellemző politikai bizonytalanság is, ami megmutatkozik családi összejövetelek során elhangzó diskurzusokban és a hétköznapi élet valamennyi területén. Vajon el lehet, el kell felejteni a háborús sérelmeket? Szétszakíthatnak ezek családokat?
 
Ha pedig ennyi zűrzavar még nem lenne elég, a háttérben éppen zajlik az algériai háború. A regény ezt tárgyaló fejezeteiben az helyi író hitelesen közvetíti az algériai-francia konfliktus komplex hatásait, ugyanakkor egyértelműen érződik személyes érintettsége is. Mindeközben pedig egy újabb érdekes emberi sorsba nyerhetünk bepillantást. A háborús szál főszereplője Pierre, akinek életútján keresztül láthatjuk, hogy bizonyos sziklaszilárdan hitt politikai nézetek kikerülve a hangulatos párizsi bárok füstös légköréből, a prérin, a gyakorlatban igenis válhatnak megkérdőjelezhetővé.
 
Emellett van itt szó rengeteg könyvről, egy koraérett fiú éretlen társas kapcsolatairól, rock’n’roll-ról, na meg gondolkodó emberekről. Guenassia érzékletesen írja le a párizsi lődörgések, a Louvre vagy a croissant-nal teli francia kávézók hangulatát. Néhány oldal után már kedvet is kaptam arra, hogy végigjárjam a regényben említett helyszíneket. Egy-két fejezet után pedig már tudtam, következő külföldi kirándulásom alkalmával Párizst veszem célba. Ha mást nem is kaptam volna a könyvtől, már önmagában ezért is megérte volna elolvasni.