Durva kampány jön

A jövő évre eső parlamenti választásokat megelőző időszak a durva kampány jegyében fog eltelni. Ezt hallani úton-útfélen, politikai pártállástól függetlenül, a legnagyobb természetességgel állítja ezt mindenki. Ha elvonatkoztatunk némiképp az emberek többségébe belekódolt bulvártopikok iránti megmagyarázhatatlan vonzódástól, látni fogjuk, hogy mennyire végtelenül szomorú ez az ügy.

Ledöntötték Orbán Viktor hungarocell szobrát, fociztak annak fejével, majd szétvágott darabjait, mint a véres kardot, végighurcolta a tömeg a városon. Ezzel szinte párhuzamosan, egy teljesen jelentéktelen választási körzetben (bajai 32-es szavazókör) meglehetősen durva visszaélések árán tudott csak nyerni a kormánypárti képviselő. Nemcsak a régi pártok között már bejáratott utaztatásról volt szó – ugye ebből adódóan nem véletlen, hogy a Fideszesek pillanatokon belül tudtak előásni olyan anyagot, ami bizonyítja, hogy ugyanott, ugyanabban a körzetben ugyanilyen módszerrel nyert választást az MSZP is 2006-ban –, hanem többszörös szavazásról, illetve lakcímkártya nélküli voksolásról (ez konkrétan már önmagában is törvénysértés), továbbá az ellenzéki kampánystáb követéséről, vegzálásáról szólnak a beszámolók.

Mindeközben a Milla megbocsáthatatlan ballépése következtében kvázi legitimitást szerzett, önmaga előtt közéleti szereplőként tetszelgő Pityinger „Dopeman” László arcpirító öncenzúrától vezérelve régebbi, közismert „dalából” kivéve a baloldalt bíráló részeket, már csak a kormányt szidja üvöltve.

Miért történik mindez? Azért, mert olybá tűnik, hogy a választóknak erre van igényük. Mint amikor Alföldi Róbert előrukkolt – a zenei teljesítmény szempontjából egyenesen értékelhetetlen – István a király adaptációjával, az ország népe alig várta, hogy acsarogva egymásnak essen, és azon marakodjanak, hogy történeti szempontból a 83-as bőrjakós pogányok vagy a 2013-as farmeres nindzsák hitelesebbek-e. Továbbá, hogy Alföldi vajon meggyalázta-e a magyar nemzetet teljes valójában azáltal, hogy másképpen interpretált egy 70-es években született középszerű drámát, mint azt elvárni tetszettek tőle.

Ha az ok és okozati összefüggéseket keressük, felmerülhet az is, hogy bizonyos társadalmi rétegek a gyűlöletet tartják egyedüli hiteles megnyilvánulási formának. Hiszen mindenki tudja, hogy a politikus lop, csal és hazudik. Azt is tudja mindenki, hogy a politikusra jellemző a tenyérbe mászó simulékonyság, alakoskodás és képmutatás. Ezért hathat az őszinteség délibábja gyanánt az aranyhal emlékezőtehetségének megfelelő politikai memóriával rendelkező átlagválasztó számára, ahogyan ezek a figurák négyévente, minden emberi gátlásukból kivetkezve mennek le kutyába, és a legkülönfélébb módokon igyekeznek egymást még mélyebbre rántani a posványba.

Egy valamit azonban nem szabad szem elől téveszteni. Ez ugyanúgy csak szerep, mint bármilyen másik alakításuk, és ha a választáson való eredményes szerepléshez arra volna szükség, hogy honatyáink disznómaradványokkal a hónuk alatt, véres hentes köpenyben, tótágast állva énekeljék Carl Orrf nagysikerű Carmina Buranajának O fortuna című kantátáját, hát, egyrészt a húsáfát már tegnap visszavágták volna vagy 15%-kal, valamint a parlamenti közvetítéseket is többen néznénk.

Ceterum censeo gyanánt megállapíthatjuk, hogy amíg ily mértékű választói igény van rá, a kampány mindig durva lesz, és a vele járó bulvárcirkuszt az olcsó popularitás besöprése reményében a parlamenti megmérettetésre készülő pártok boldogan szállítják majd. Ha kell, felelőtlen ígérgetéssel (2015-től német munkabérek), szociális demagógiával (rezsiharc, ingyen pénzt a népnek), vagy ha nagyon muszáj, akkor a III. Magyar Köztársaság legalpáribb sárdobáló kampányával.