Derült égből kilátástalanság és depresszió – Pearl Jam: Gigaton (2020)

Manapság, amikor a zeneipar jelentős részéből TikTok-sztárok, YouTube-ról befutott zenészek és újvonalas rap- meg popelőadók mosolyognak vissza ránk, meg kell becsülni egy olyan zenekart, amely már több mint harminc éve tartósan a mainstream rockzene élvonalát tapossa. A Pearl Jam pont ilyen. Teszi ezt úgy, hogy egyik lemezét sem lehet összehasonlítani az előtte lévővel, tudatosan törekvésnek hála. 2013 után jelent meg Gigaton címmel legújabb anyaguk.

Első blikkre még nem ért el az album súlya, azonban amikor másodszorra is végighallgattam, és az utolsó dal utolsó akkordja is elhallgatott, legalább tíz percig csak bámultam magam elé. Kevés olyan együttes van, aminek sikerül azt elérni, hogy hosszabb ideig ne tudjak szóhoz jutni. Amelyikeknek pedig sikerül, azok vagy már a személyes kedvenceim, vagy pedig lesznek. A Pearl Jam esetében teljes mértékben az előbbiről van szó.

A Seattle-i grunge nagyágyú éppen három évtizede, 1990-ben alakult, pont egy évvel a Nirvana, Alice in Chains, Stone Temple Pilots és saját maguk fémjelezte grunge-korszak áttörése előtt.

Már a legelső, Ten címet kapó lemezükkel felültek a világ csúcsára, és azóta ugyan átestek egyfajta stílusváltáson, mégsem kerültek ki az elitből.

A Gigatonnak már a borítóját is érdemes górcső alá venni, mert a rajta szereplő kép kapcsolódik az album központi témájához. Nem lehet konceptalbumnak nevezni az új PJ korongot, de a klímaváltozás, Donald Trump elnöksége, barátok elvesztése, és a magány mind megihlették a frontember Eddie Veddert, mikor a dalszövegeket papírra véste. Nem célom az, hogy számról-számra bemutassam a lemez zsenialitását, így csak néhány dalon keresztül szemléltetem azt, hogy szerintem miért lett a 21. század egyik legjobb lemeze a Pearl Jam új kisgyermeke.

Kezdésnek ott van a Who Ever Said, amely tökéletesen illik a legelső szám szerepébe. A gitárok úgy szólnak, hogy egy nagyobb hangfalon tuti levinné annak a fejét, aki kokszon hallgatja a zenekart. 

Eddie Vedder egy zseniális énekes, aki remekül tud játszani a hangjával. Bár ezt még ebben a dalban nem mutatja meg, jól áll neki ez a könnyedebb érzés, amely aztán végigkísér minket a korong első felén. Gyors egymásutánban megismerkedhetünk a három kislemez nótával is. Sorrendben ezek a Superblood Wolfmoon, a Dance of the Clairvoyants és a Quick Escape.

A Superblood egy könnyed, már szinte Bryan Adams-es, Bruce Springsteen-es rockzene, míg a Dance…-ben olyan érzése lehet az embernek, mintha egy 80-as évekbeli vibe lengené körül.

Nem véletlen, a dal is egy gépi dobbal indul, és megmarad végig egy könnyedebb számnak, Ezt aztán követi a Quick Escape, ami az utóbbi idők egyik legjobb Pearl Jam cucca lett, ennek már van köze a korai évek grunge zenéihez. Aztán jön egy lassulás, az Alright, aminek könnyű zenéje egy kis kikapcsolódást adhat, mielőtt alámerülünk a nyomasztó érzésekbe

Mert ami a hatodik Seven O’Clock-tól vár ránk, azt nem lehet szavakba önteni. A Gigaton második fele annyi keserűséget, csalódottságot és rossz érzést tartogat, amit régen nem tudott belőlem egy zenekar sem előcsalogatni. Ezeket vegyíti az aktuálpolitikai kérdésekkel, mint például Donald Trump kritikájával.. Nem is írnék bővebben ezekről a dalokról, egyet kivéve.

A tizedik Comes Then Goes csalódottsága és magánya ahhoz a Chris Cornellhez szól, aki lassan három éve akasztotta fel magát, a Soundgarden énekeséhez, aki korábban szinte elválaszthatatlan barátja volt a Pearl Jam frontemberének, Eddie Veddernek. Igazi tökönrúgás volt ez a dal, az oltári kellemetlen fajtából.

Kétségtelen, hogy a Pearl Jam zenészei a maguk hangszerén mind kiváló zenészek. Jeff Ament basszer és Matt Cameron dobos remek ritmusszekciót alkotnak együtt, míg Stone Gossard és Mike McCready óriási gitártémákat adnak a Gigatonra. A szövegek zseniálisak, sehol nem éreztem, hogy Vedder meg akarja találni a válaszokat az általa feltett kérdésekre, inkább úgy gondolom, hogy nem akarja, és nem is tudja. Kevés zenekarnál szoktam azt mondani, hogy az idei évem egyik legjobb dolga volt ezt a lemezt meghallgatni és nincs kétségem afelől, hogy az új PJ album minden egyes másodperce megérte azt a lelkiállapotot, amibe engem taszított.

Chris Cornell emlékére.

 

A képek forrása: pearljam.it