Csipetnyi Bajorország Pécsett – ismét Oktoberfest a BTK-TTK-n

Október 16-án a hagyományoknak megfelelően idén is megrendezésre került a BTK és a TTK közös rendezvénye, az Oktoberfest. Személy szerint első alkalommal vettem részt a kolbászünnepen, de még így utólag, írás közben is éreztem azt a fajta pezsgést, ami felejthetetlenné tette ezt a napot.
 
A sportpálya felé baktatva azon morfondíroztam, miért is olyan népszerű maga a fest és hogyan tudja mindez bevonni egy közös mulatozásba a hallgatói közösséget. Van valami különleges az Oktoberfestben, de akkor még kérdésekre kérdések voltak a válaszok. A becsekkolás után mintha egy másik világba kerültem volna, annyira magával ragadott a sátor hangulata. „Jó lesz ez, jó lesz ez!” - gondoltam, miközben a meleg teámat szürcsölgetve, a kolbászok íncsiklandozó illatát szagolgatva figyeltem magam körül a szépen gyülekező hallgatók méretes hadát. Mintha egy szempillantás alatt Münchenbe kerültem volna, ahol csak úgy folyik literszámra a sör, sülnek a finomabbnál finomabb étkek, az emberek pedig népviseletben énekelnek, táncolnak és vidáman cseverésznek az asztaloknál. Nos, ez a feeling Pécs eme kis részét is elérte.
A fotókat Radosza Ajna készítette (további fotók itt). 
 
Nem kellett sokat várni, a csapatversenyekkel kezdetét vette maga a mulatság. Nyolc, mindenre elszánt brigád nézett szembe egymással hat különféle, szórakoztató feladaton keresztül a hőn áhított, győztesnek kijáró kupáért és a vele járó söradagért. A versenyszámok közt lehetett találni ügyességi játékokat és kvízfeladatot is, egy kis tánccal megfűszerezve. A csapatok sikerrel vették az akadályokat. Jó volt látni a sörkvíz során a különféle amerikai sörmárkákon mozgó agytekervényeket, a kötélhúzó verseny alatti adrenalinpezsgést, az összetartást, a bajtársiasságot és a jókedvet. Ahogy a csövön kifért, úgy biztattam a számomra szimpatikus csapatot, aminek végeredményeként picit berekedtem. Ugyan szórakoztató baráti versengés volt, a csapatok mégis véresen komolyan vették, ami a fődíjként felajánlott kupa és karton sör tekintetében érthető volt. De ez egyáltalán nem ment a sportszerűség rovására, sőt! „Testvércsapat! Testvércsapat!” – lehetett hallani számos alkalommal a brigádok között. És ez számomra egy olyan jóleső érzés, mely megmutatja, miben is rejlik a PTE igazi ereje. A különféle játékokhoz pedig klasszikus bajoros dallamok dukáltak. A hosszabb szünetekben megtartották a hagyományossá vált korsótartó és kolbászevő versenyt, melyek igencsak megdolgoztatták az ember karját és küzdőerejét, illetve a gyomrát. Ugyan mindkettő külön kategóriának számított, mégis minden alakulat egy-egy fővel képviseltette magát eme feladatokon is, amiért plusz pontot szerezhettek maguknak. Nap végére a srácok kimerülten, de még inkább feltüzelve várták a végső eredményhirdetést. A bajnokavató ceremónia kezdetére feszült csönd lett úrrá a sátoron, ami nem csoda, hisz nagyon szoros volt a viadal, szinte nüansznyi különbségek döntöttek a helyezéseket illetően. Miután kihirdették a kolbászevő és korsótartó versenyek dobogósait, már csak a csapatok maradtak vissza. Amikor aztán kiderült a győztes brigád, a Spanferek kiléte, a ködként leszálló feszült hangulatot egy kisebb elemi erejű hangrobbanás szakította szét, a győztesek örömünnepe. Úgy vigadtak a diadalért járó serleggel, mintha bármelyik sportág világbajnokságát nyerték volna meg, innen is gratulálok a résztvevőknek az egész napi teljesítményükért.
A fotókat Radosza Ajna készítette. 
 
Egy hosszabb szünetet követően színpadra lépett az Animal Cannibals, akik egy kis időutazásra invitálták a bulizni vágyó hallgatóságot. Csillogott, csörgött a fuksz a nyakban, volt egy kis szájkarate, megjártuk északot, delet, keletet és nyugatot, képzeletben ellátogattunk Yozsefvárosba is, közben ráeszméltünk, hogy Budapest nyáron sokkal szabadabb, majd kértünk egy kis puszikát, végül pedig ültünk a vonaton és kész. A srácok ugyan már a negyedik X-et tapossák és már családos életet élnek, mégis olyan energikusan adták elő a dalaikat, mintha még az első fellépésüket tolnák alig huszonévesen. Látni lehetett rajtuk, mennyire élvezik még ezt az egészet, a humorfaktoruk pedig az évek múltával egy cseppet sem kopott. A résztvevő hallgatók kitettek magukért, végigtáncolták-csápolták-tapsolták a koncertet, teli torokból énekelték Qka MC és Ricsipí legismertebb dalait. Olyan extázist váltott ki belőlem ez az egész, hogy amint felidézem ezeket az emlékeket (mint ahogy e cikk alkalmával tettem), azonnal feláll a szőr a hátamon. Ez egy olyan instant élmény, ami mindenképp megmarad életem végéig. A magyar buliszokássá vált koncert végi vonatozás meg pláne klasszik! Hatalmas pacsi és riszpekt a két örökifjú kannibálnak ezért a fantasztikus hiphop időutazásért. A két órás koncert után a parti nem hagyott alább, a Pécsi Sörház csak úgy dübörgött a hangos muzsikától és a bulizók hangjától, lábaitól.
 
A nap végére megtaláltam az Oktoberfest lényegét. Ez tényleg egy olyan rendezvény, amely megmutatja, mennyire is igaz a Sikondán többször felmorajló PTE-család kifejezés. A fest összehozza az összes itt tanuló egyetemistát, akik megtalálva egymással a közös hangot együtt szurkolnak, buliznak nemzettől, identitástól, kortól függetlenül. Új kapcsolatok, ismeretségek jönnek létre egyetlen nap alatt. Számomra rengeteg élményt adott rendezvény: új embereket ismertem meg s ugyan kicsiben, de megélhettem ezt a falatnyi Bajorországot, amit a szervezők megidéztek. A nap végére teljesen kimerültem, amit nem is csodálok, hisz szinte végigugráltam az egész rendezvényt. Így aztán sátorfámmal megindulva egy dologra kellett figyelnem, miközben az elégedettség mosolya ráolvadt derűtől kipirult arcomra: veszélyes az út hazafelé.