Csinovnyik a Nappaliban - beszámoló az Egy őrült naplója előadásról és interjú Ács Tamással

Ács Tamás:

Ács Tamás 1986-ban született Hortobágy községben. A debreceni Ady Endre Gimnáziumban végzett dráma-tagozaton. Számos előadás szereplője, rendezője, legkedveltebb műfaja a monodráma. Szerepeivel legjobb alakítás, legjobb férfifőszereplő, Kaleidoszkóp-díjakat, valamint arany és ezüst minősítéseket nyert számos hazai fesztiválon. Külföldön többször képviselte hazánkat színjátszás terén. Jelenleg a Pannon Egyetem színháztörténet-etika szakos hallgatója.

Kocsmában, urambocsá’, vendéglátóipari egységben az ember nem feltétlenül tudja elképzelni, hogy egy színházi előadásba csöppenhet bele. Sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy ismerős arcokkal, netán egy kis klubkoncerttel fut össze, mintsem egy pincérruhára hasonlító szerelésben ide-oda futkosó figurára, aki mindenkit méltóságnak titulál, és Dimitrijt keresi, aki mindig késik.

Pedig szeptember 14-én este a gyanútlan járókelő, ha épp a Király utcán flangált a Nappali nevű bár magasságában olyan fél kilenc körül este, és esetleg azon morfondírozott, hogy a kellemesen orkánerejű szélben bizony le kellene gurítani egy sört, ha már a fentebb említett légmozgás az arcába vágta az út porát, és nohát, itt van a csehó – nos, belépve nem várt dolgok fogadták. Gyanús csend. Mindenki egy irányba ül. Forgatják a nyakukat egy pincér után, aki össze-vissza hadovál, akire ránéz, annak fejből mond egy iktatószámot, és hogy a szám alatt szereplő beadvány már kész / folyamatban van / holnapra befejeződik. A gyengébb idegzetű néző-aspiráns, aki nem is tudja, hogy az, hisz csak a sörért, borért ugrott be, hamar elmenekül ennek láttán. De azok, akik tudták, mi végre léptek aznap este be a kocsmabéli rejtekbe – az előbb említett szomjoltók mellett –, azok kényelmesen elhelyezkedtek az asztalok körül, és várták, hogy megtörténjen velük a mindennapi, mégis megismételhetetlen csoda: színházban vannak! És még cigarettázni és italozni is lehet közben. Mint egy élőszereplős művészmozi.

Ács Tamás Gogol Egy őrült naplója című művéből gyúrt össze egy monodrámát pár évvel ezelőtt, amelyben sok állandó tényező nincs. Csak ő, a rongya, a széke és a vödre. Minden más a térben ad hoc válik kellékké, legyen az kép a falon, egy másik szék, netán a kedves vendégek. Bár a vendégek statisztává nemesültek Popriscsin, a csinovnyik kisember egy-egy napjában. Mert egy kisembert látunk magunk előtt, magunk mellett vagy épp kint az utcán. Ugyanolyan, mint mi: telve van vágyakkal, megfelelési kényszerrel, csipetnyi szerelemre áhítással.

Először még járja a gogoli-csehovi mókuskereket ő is, mint mindenki. Szaladgál az iktatóba, írnokoskodik a főnök mellett, meghallgatja az éppen ügyeletes leteremtését, morgolódik emiatt. Felettese lányába belehabarodik, nem viseli el, ha alacsony posztja ellenére a parasztok nem köszönnek neki előre – hisz ő fontos ember! Aztán lassan kezd minden elromlani. Borul a napi menetrend, a rutin, borul a begombolkozás, az ügyrendi iktatás, borul az elme lassan. Az utolsó lökést a kutyák jelentik számára. Főleg, mikor beszélni hallja őket. Mi pedig, a nézők, látjuk ezt, látjuk lassú lecsúszását a józan ész ösvényéről, mégsem teszünk semmit. Nem szólhatunk közbe, hiszen ez egy előadás, pedig nagyon kezdjük megszeretni ezt a csetlő-botló chaplini figurát. Azon kevesek a jelenlevőkből, akikkel Ács-Popriscsin interakcióba lép, azok is csak egy bizonyos szerepbe helyezkedhetnek bele, amit épp a színész teremt számukra. Méltóságos úr, színésznő, hallgatóság, elmegyógyintézeti ápoló, nép, amely felállva köszönti urát. Statisztálunk – de kellékként. Nem tudjuk megakadályozni Popriscsint a vesztébe rohanásában.

Mindez persze hatalmas adag humorral van körítve. Ács nagyon érzi a közönség rezdülését, lubickol a monodráma nyújtotta előnyökben (egymaga több szerepkört tölt be: igazgató lánya, kutyuska stb.), és a nézők is vihogva röhögnek, mikor Herold Szabi sörét lehúzza, vagy mikor Csekonics báróként számlát nyit. Nincsen pénzem, mind elmulatom tehát. Hejj, hányszor tettük mi is ezt!

A szűk két órás előadás végén nem véletlen a zúgó tapsvihar, hangos tetszésnyilvánítás. Megérdemelte Ács Tamás. Hisz azt mutatta, mi milyenek vagyunk. Mi, Popriscsinek.

 

Zajos, közönségsikeres előadása után a Nappali lépcsőjén ülve faggattam Ács Tamás színészt és egyetemistát darabjáról, életútjáról, szokatlan színházi terekről, kultúréletről.

Pécsi Bölcsész: Milyen volt az út a debreceni Ady gimnázium drámatagozatától a színészi diplomáig? Ha jól tudom, ezért az előadásodért ítélte neked oda a szakma a Színész I. képesítést.

Ács Tamás: Tulajdonképpen a színészethez az M1-es autópálya a Színház- és Filmművészeti Egyetem, ami sajnos nem jött össze. Nem jártam stúdióba sem, én csak mentem szépen az autóúton tovább, ahol nagyon jól éreztem magam. Veszprémben a színháztörténet szakon végeztem, a Forrás Színházban kezdtem el játszani, és a másik úton járva, szerepekkel vizsgázva jutottam el idáig. Mátyás király szerepéért megkaptam a Színész II.-t, erre a Popriscsin-alakításra pedig a Színész I. papírt.

PB.: Hányadik előadásod volt az Egy őrült naplójával?

Á.T.: Annyira konkrétan nem tartom számon. Az ötvenediket ünnepeltem, ahhoz képest tudom saccolni, hogy most olyan hetven-nyolcvan körül járhatok.

PB.: Merrefelé járt az előadás?

Á.T.: Mindenfelé. Jártam Erdélyben, Szerbiában, Debrecentől Nagykanizsáig.

PB.: Játszottátok már a Nappalinál kevésbé színházi körülmények között a darabot? Vagy mindig keresed, hogy előadó- és színháztermeken kívül minél meglepőbb helyen tűnhessen fel Popriscsin?

Á.T.: Azt tudom mondani, hogy az Őrült naplója kocsmaszínházi verziója tűnik talán a legszínházibb térnek, mert olyan momentumokat, kisebb tárgyakat, embereket kínál, amelyet aztán az előadásban nagyon jól ki lehet használni. Míg viszont egy színházi térben, ahol van egy szék, egy reflektor, ott már nehezebb valami különlegeset mutatni.

PB.: És a közönség? Volt már olyan, hogy nem tudtál valakit bevonni, vagy mindenki játszott veled?

Á.T.: Mindig más ez, mindig máshogy reagálnak. Itt például annak örültem, hogy az improvizatív játékokban sikerült a humort jobban előhozni, és viszonylag gyorsan reagált a közönség, mert volt olyan, ahol tíz-tizenöt percig is elhúzódott az impró. Én pedig vagyok olyan elvetemült, hogy ezeket hagyom kibontakozni, mert nagyon szeretem.

PB.: Tehát ez egy hatalmas nagy improvizáció, amit lehet látni tőled?

Á.T.: Tulajdonképpen van egy kanavász, a szöveg, ami Gogol Egy őrült naplója, viszont amikor láthatjuk Popriscsin hivatali életét, azt sosem tervezem el előre, hanem mindig úgy alakítom, hogy a nézők a méltóságos hölgyek és urak, akikkel aztán a címszereplő kapcsolatba kerül a mindennapjai során.

PB.: A színháztörténet szak révén a teoretikájával, színészként pedig a gyakorlati dolgokkal vagy tisztában Thália szentélyében. Hogyan látod a mai magyar színházi életet, mennyire politizálódott át ez a világ?

Á.T.: Egyelőre objektívan tudom követni a dolgokat, olvasom az újságokat, tudom, hogy milyen személycserék történtek stb. Nem vagyok egy előre ítélkező típus, inkább kivárok. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen előadásokat fogok majd látni a jövőben.