Csak erős idegzetűeknek – Erasmus élménybeszámoló

Az úti cél tehát a fent említett sógoraink országa volt. Sokan támadtak azzal, hogy 700 km alatt nem is Erasmus az Erasmus, de nem tántorítottak el. Így a német-, illetve angoltudásomat is kellőképpen magas szintre fejleszthettem, mialatt gondosan megtelített laposüveggel a kabátom zsebében száguldottam a sípályán. Továbbá az sem volt hátrány, hogy reggelente két 2000 méter feletti hegycsúcs kacsintott vissza rám a hósapkái alól, bár bevallom, ez a vizsgaidőszakban néha inkább heccelésnek tűnt.

A nap efféle bravúros indítását még az sem ronthatta el, hogy általában a vártnál egy órával korábban ébredtem a cseh szobatársam éneklésére, aki egyébként a „félelem”, „zsarnokság” és „gyűlölet” szavakat írta a falra, mert Slayer rajongó volt. Neki, véleményem szerint, kellő találékonysággal vágtam vissza, amikor a zuhany alatt az elvártnál két hanggal lejjebb énekeltem a „Gyöngyvirágos kékibolya…” kezdetű népdalt, illetve amikor az említett szavak mellé a következőket írtam fel: szerelem, jóindulat és megbocsátás.

Ha a szobatársával nem is jön ki jól az ember, a többi erasmusossal ez könnyedén sikerülhet. Fantasztikus élményt jelentettek azok az esték, amikor a közös konyhát megtöltötték a csehek, horvátok, németek, olaszok, spanyolok, szlovákok, szlovének, törökök és egy magyar srác. Eleinte ezek az esték azzal teltek, hogy órákon át bizonygattam azt, hogy az otthonom nem a Mars és nem Közép-Afrika (a nyelvi különbségek miatt), ám később rátértünk a lényegre: koccintással szenteltük meg a nemzeteink közti örök barátságot. Ha kaptam volna még pár hónapot, Felvidéket is visszaszerzem.

Mindez jól hangzik, igaz? Persze, hogy igaz, hiszen a kedves olvasó még nem gondolt bele mindennek az árnyoldalába. Mert bizony egyszer eljön a búcsú és a távozás ideje. Négy és fél hónapon keresztül nap mint nap együtt léteztem ezekkel az emberekkel, együtt fedeztük fel a várost, utaztunk el csodálatos helyekre, és kötöttünk eufórikus emlékeket mindenhez. Legyőztük a nyelvi, kulturális akadályokat, hogy megismerjük egymást és jól szórakozzunk. Rávettem tíz nyámnyila külföldit, hogy megszeresse a pálinkát. Rávettek arra, hogy örömmel igyam a horvát löttyüket. A török-amerikai srác pedig életében először hányt mindezektől, a reakciója mégis csak ennyi volt: „Ugye még mindig szexinek tartotok?”

Az elválás pillanatát körülbelül azokhoz a traumákhoz tudnám hasonlítani, amelyek után ismétlődő perisztaltikus mozgásokat végez az ember a zuhany alatt. Én nyilván nem cselekedtem így, bár a kissé elégikus tartalom elárul, noha nem feltétlen társul rezignált hangnemmel. Az utóbbi azonban egy csöppet átjárja a levegőt, ha azokra az emberekre gondolok, akik nagy hibát vétettek, és szerelembe estek a pár hónap alatt. Az ő helyzetüket – mert hogy akadtak ilyen meggondolatlanok – elképzelni sem tudom. Láttam sírva összeborulni egy spanyol csajt egy olasz sráccal, de akkor éppen el kellett rohannom. Akaratom ellenére.

Tudom, kicsit cinikusnak tűnhetek, amiért így tekintek vissza életem egyik legcsodálatosabb és legmeghatározóbb időszakára. Nem is szeretném eltántorítani azokat, akiknek vannak efféle indíttatásai. Sőt, csak bíztatok mindenkit, hiszen az Erasmus többet ad, mint kiváló lehetőség a nyelvi és szakmai tudás fejlesztésére. Ezenfelül felejthetetlen élményeket, teljes önállóságot (ha még hiányzik), fontos élettapasztalatot, és ami a leglényegesebb, éltre szóló barátokat ad.