Csak emberek zajától zsibongó utcákat szeretnék

Több mint egy éve tartanak a koronavírus okozta lezárások világszerte. Nem kivétel ez alól Magyarország sem, csak míg külföldön hellyel-közzel jobban meg tudták oldani a vendéglátószektort érintő korlátozásokat, itthon csak ülünk, széttárva a kezeinket, hogy vajon mi lesz velünk.

Persze arról szó sincsen, hogy a saját akaratunkból nem tudunk elmenni, és közösségi életet élni valamelyik vendéglátóegységben. Egy éve, március közepén csapott mindenkit arcon az a hír, hogy bezár minden, az egyetemek és a kocsmák is.

Ezek közül az utóbbi nyilván annyira nem fontos, hiszen azt gondoltuk, hogy kocsmák nélkül, szórakozóhelyek nélkül is van élet, csak pár hét lesz, utána minden varázsütésre helyre fog jönni, és minden onnan folytatódik, ahol letettük.

Azzal persze nem számoltam sem én, de a környezetemben senki sem, hogy eltelik egy év, és közben nem jutottunk egyről a kettőre.

Én bevallom, hiányzik az, hogy egy-egy nehéz nap után meghalljam a telefonom csörgését, és már a képernyőn megjelenő hívó fél nevéből tudjam, hogy ebből most tuti Kiskorsó lesz.

Mert a kocsmák nemcsak arra valók, hogy elmenjünk, és a sárga földig igyuk magunkat, hanem információcserére, barátságok kötésére is jó alkalmakat kínálnak.

De legfőképpen azért vannak, hogy élhessünk közösségi életet.

Csak hiányzik az, ahogy a baráti köröm a „te már megint itt vagy, Anta?” kérdéssel üdvözöljön, én pedig jókat röhögjek azon, hogy ők újfent alkoholistának gondolnak engem. Szerves része az életemnek a kocsmázás, ezt nem tagadom, azonban hiányoznak azok a dolgok a napjaimból, amik megvoltak ezelőtt az egész előtt. Amióta beütött a szar, csak keresem önmagam.

Keresem azt az érzést, amikor délután négykor a Csinosban egy óra után egy spagetti és sör mellett megvitatjuk az aktuális politikai történéseket, órákat beszélgetünk a zenéről, és amikor az órára pillantva realizáljuk, hogy „Jézus, már ennyi az idő?”, akkor már mindegy, hiszen a szokásos baráti társaság ismét az asztal körül tobzódik.

Apropó, barátok. Annyi embertől kerültem távol, hogy nem tudom már számon tartani.

Pedig szerencsésnek érezhetem magam, viszonylag nagy társaság van körülöttem, belőlük sok embert pedig a szűkebb kör közé sorolok. Mégis annyira hiányoznak. Meg az érzés is, amikor leülünk egy kávé, egy sör vagy egy jó kaja mellé beszélgetni.

Csak nézni az utcákat, figyelni a sok embert, akik a megszokott életüket élik. Hiányzik, hogy egy jó hamburger mellett szintén a Csinosban, vagy egy rozé hosszú mellett a Nappaliban legyünk. Annyi mindent tudnak adni ezek a vendéglátó egységek az alkoholon kívül. Koncerteket – akár a Nappaliban –, slam poetry esteket, felejthetetlen arcokat és élményeket.

Most pedig így, hogy egy évet töltöttünk már a vírushelyzetben – még ha nyáron szabadságra is ment a korona egy kicsit –, tényleg elegem van.

És hogy mi várhat ránk, ha majd a pandémiás helyzetről már csak múlt időben beszélhetünk? Személy szerint szeretnék minden alkalmat megragadni arra, hogy a barátaimmal lehessek.

Nem is arról van szó, hogy akkor, amikor majd lehet, null-huszonnégyben a kocsmákat fogom járni, sokkal inkább csak élvezni szeretném az életet. Az biztos, hogy az itt felsorolt zenekarok koncertjére mindenképpen elmegyek: Fish!, Lazarvs, Blahalouisiana.

Az pedig még biztosabb, hogy csak úgy kimegyek majd éjszaka a városba sétálni, aztán beülni egy rozéfröccsre a Vasutasba. Szeretnék nyaralni menni, legalább a Balatonra, de azért egy hegyvidéki tájat sem vetnék meg, ha éppen arról lenne szó.

Itt, a PécsiBölcsész hasábjain esküszöm, hogy minden hónapban legalább kétszer elmegyek moziba, és még a limonádé filmeket is megnézem.

Felpattintok egy sört a Szent István téren este hétkor, kiviszem a gitáromat, és mindazt a négy akkordot, amit tudok játszani, és addig fogom pengetni, amíg valaki fejbe nem ver valamivel, hogy hagyd már abba, hiszen nem is tudsz gitározni!”.

De nem tudni, hogy mikor lesz vége, azt sem, hogy ugyanolyanok leszünk-e ezután. Azt hiszem, hogy erre a válasz magától értetődő: nem. Mégpedig azért nem, mert egy éve vagyunk mindenféle szociális interakció nélkül. Ráadásul úgy, hogy elfelejtettük már azt is, milyen a szokásost kérni a Nappaliban, vagy pedig hajnali háromkor kitalálni, hogy „Áh, még egy Monte belefér!”. Nem a kocsmák hiányoznak.

Nem az alkohol hiányzik, mert inni lehet, alkalom mindig van rá. Az emberek hiányoznak. Nem vagyok ezzel egyedül: kérem vissza az életem.

A barátaimat, és főleg azt, hogy büntetlenül összefussunk valamelyik vendéglátóhelyen, megigyunk egy sört, és már csak nevetve emlékezzünk erre az egészre. Kár, hogy ez még nagyon messze van.

 

A fotók szerzője: Lapat Lili

A borítókép forrása: Pixabay