Chuk Palahniuk: Kárhozott

 

„A föld csak attól olyan, mint a Pokol, és a Pokol is attól olyan, mint a Pokol, ha azt várjuk, hogy olyan legyen, mint a Mennyország.”

Chuck Palahniuk stílusát a minimalizmus, gótika és poszt-gótika mentén szokás jellemezni. Nem a szörnyes-véres, szenvedő hősnőkről, kegyetlen férfiakról szóló vonulatot képviseli, a természetfeletti sem feltétlenül jelenik meg műveiben. Regényeit a pszichológiai feszültség, a társadalmi, erkölcsi és természeti normák és határok megsértése teszi gótikussá.

Bár Palahniuk karakterei néha szembekerülnek a természetfelettivel, alapvetően nem ez határozza meg a történeteit. Szereplői mindig valamilyen tiltott, tabunak számító területre tévednek: nem-átalakító műtét, csalások, öncsonkítás, céltalan ökölharc, terrorizmus és hasonló extrém megnyilvánulások fordulnak elő könyveiben. A műfajt, amelyben alkot, ezért is nevezik „transzgresszív fikciónak.” Legegyszerűbben ez olyan irodalmat jelent, amelyben a szereplők rosszul, helytelenül viselkednek és cselekszenek, megsértve az emberi és erkölcsi szabályokat. Ezzel tulajdonképpen a gótika határait súrolja.

A gótikus irodalom egyik alapvető jellemzője, hogy a megengedett, a normális és a tabu határait feszegeti. A vámpírok élet és halál közötti, természetellenes állapotban tengődnek; Frankenstein az emberi világ határait átlépve istent játszik, hogy legyőzze a halált; Dr. Jekyll egyszerre lép túl önmaga, a társadalmi szabályok és a tudományos etika határain.

A Kárhozott – Palahniuk legújabb könyve – viszont a természetfelettibe kalauzol, a Pokol bugyraiba vezet, a démonok és halottak világába. Narrátora a frissen elhalálozott, tizenhárom éves Madison Spencer, aki az alvilágban kénytelen megkezdeni a halál utáni létet. Ebben az értelemben a témaválasztás klasszikusan gótikus: az ismeretlen, rettegett világába visz, ahol élő és letűnt civilizációk, vallások istenei és rémei kínozzák a holtakat. Madison folyamatosan alkalmazkodik az új létformájához, miközben az elmúlt életét is próbálja újra összerakni. Valamiféle értelmet kihozva belőle rájön, hogy a pokol nem teljesen „élhetetlen” hely, csupán a dolgokhoz való teljes hozzáállását kell megváltoztatnia. Addig viszont hosszú út vezet, amelyhez önmaga gyászolásán és személyiségének átalakításán át vezet az út.

Palahniuk 2009-ben, mellrákban elhunyt édesanyját gyászolja a könyvvel. Éppen ezért reméltem, legyen bármennyire is lelketlen, elmebeteg elvárás, hogy egy, az édesapa elvesztését feldolgozó Altatóhoz hasonló remekhez lesz szerencsém. A regénnyel kapcsolatban viszont vegyesek az érzéseim: a nyelvezete, és a pokoli törvények természete frappáns és élvezetes. Kifejezetten vicces olvasni, hogy ötszázegy dudálás, százegy eldobott cigaretta vagy az elmulasztott kézmosás is pokolra juttathat bárkit. Vagy, hogy a halottak tüsszentéssel, édesség utáni vággyal vagy popszámokkal üzennek az élőknek, folyamatosan megsértve a két létezés közötti határt.

Egy pontig a cselekmény is rendben van, minden fejezet újabb érdekes adalék. De a történet kimerül, erőltetetté válik, majd lezáratlan befejezésben végződik. A „nagy csattanó” valóban földbe döngöli Madison világképét, és habár a lány kétségbeesett személyiség-keresése, valamint a mű posztmodern, utalásokban gazdag jellege valamelyest előkészíti, és indokolttá teszik a könyv utolsó egynegyedét, az mégis kissé sántít.

A Kárhozott nem rossz regény, de nem is Palahniuk legjobbja. A 246 oldal leköti az ember figyelmét, és talán felébreszti benne, hogy „végre el kellene olvasnom a Jane Eyre-t/Üvöltő szeleket/Tom Sawyer kalandjait”.