Budapest Light

Nagy várakozás előzte meg a Kondor Vilmos regényéből készülő Budapest Noir film bemutatóját. A könyvet – mely egy sorozat első köteteként egy bűnügyi újságíró veszélyessé váló nyomozásáról szól, ami egyszerre vezeti el a legsötétebb bűnözők és a legmagasabb elit tagjai közé – megjelenésekor a magyar krimi megújítójaként ünnepelték, így az adaptációhoz is hasonló remények fűződtek. A kiemelkedő szereposztás, az első kiadott jelenetképeken látható korhű részletgazdagság mind rendkívül ígéretes volt; a végeredmény azonban érzésem szerint nem egészen tudott megfelelni az elvárásoknak.
 
Pedig a reménykeltő hírek túlnyomórészt beigazolódtak. A produkció színészgárdája valóban remek. Bár Kolovratnik Krisztián főszerepének eleinte nem örültem, néhány jelenet alatt sikerült meggyőznie, hogy hitelesen tudja ötvözni az intellektust a makacssággal és némi nehézfiúsággal. Partnereként Tenki Réka pedig egyszerűen elbűvölő és tökéletes. A mellékszereplők közül mindenképpen ki szeretném emelni Mucsi Zoltán mindentudó újságíróját, Kulka János üzletemberét, és a feleségét alakító Kováts Adélt – kevés vásznon töltött idejük ellenére mély nyomot hagytak bennem. A korhűség szintén tagadhatatlan erénye a filmnek. Az épületek és belső terek, Budapest macskaköves utcái, az oldtimer autók, a ’30-as évek ruhái és kiegészítői nem hagynak kétséget afelől, hogy az alkotók igyekeztek a legapróbb részletekre is odafigyelni.
A filmnek azonban nem sikerült visszaadnia azt a komor, de stílusos hangulatot, amely véleményem szerint a regény legfontosabb eleme és sikerének kulcsa volt. Szeretném leszögezni: bár lelkes könyvmoly vagyok, alapvetően igyekszem nyitottan hozzáállni a filmes adaptációkhoz. Nem kérek számon minden apró részletet, sőt inkább értékelem, ha sikerül az alapanyagot a vizuális nyelvnek megfelelően átfogalmazni. A Budapest Noir ilyen szempontból részben jól teljesített: bár a regény nyomozási és személyes szálait is erősen átszerkesztették és sok elemet kihagytak, a végeredmény egy kompakt, határozott ívet felrajzoló forgatókönyv lett. Azonban hiába az izgalmas rejtély, a bonyolódó magánélet, a korhű díszlet és a szinte kikacsintós utalások mindarra, amit a mai néző a ’30-as évek történelmi helyzetéről tudhat, ha a Budapest Noirból épp a „noir” hiányzik.
 
Pedig ha csupán a film noir tipikus stíluselemeit nézzük, sok mindent kipipálhatunk a listánkról: a kissé cinikus, de elszánt hőst felhajtott gallérú kabátban, aki karcos hangon narrálja az eseményeket, a titokzatos szépségű áldozatot, a korrupt rendőrt, a femme fatale-t, az alvilági figurákat és a nagyvilági gengsztereket. Az, hogy mindezek nem tudnak hiteles egésszé összeállni, szerintem elsősorban a rendezésnek és a képi világnak tudható be (bár a párbeszédek stílusán is lett volna mit csiszolni). Egyszerűen túl napfényes, túl steril a film ahhoz, hogy a város egy rejtélyes útvesztőnek tűnhessen, ahol a főszereplővel együtt merülünk el a bűnözés mocskában nyomok után kutatva. A „noir” hangulatot nem lehet csupán egy-egy kötelező műfaji jellemző felvillantásával megteremteni: következetesség és minden apró részlet összehangolása szükséges hozzá. Ahhoz pedig, hogy átérezzük a levegőben lebegő feszültséget, a kor romlottságát és vészterhességét, nem egy antiszemita kirohanást produkáló diákbanda betoldott jelenetére lenne szükség, inkább néhány néma, de sokatmondó képre, elkapott pillantásra. Így viszont az a furcsa helyzet áll elő, hogy az eredeti regény „noir”-abb, mint a belőle készült „film noir”.
 
Mindemellett el kell ismernem, hogy a Budapest Noir valójában nem kifejezetten rossz film. Azok számára, akik nem olvasták a könyvet, kifejezetten izgalmas élmény lehet. Én azonban azzal a kesernyés utóízzel a számban álltam fel a moziszékből, hogy „lehetett volna jobb is”. Sokkal jobb. Éppen ezért reménykedem benne, hogy a siker lesz elég nagy a következő regény adaptációjának megrendeléséhez, és a Bűnös Budapest majd elfeledteti velünk az előzménye „gyermekbetegségeit”.