Buda ide-oda

67 éve, 1945. február 13-án ért véget Budapest ostroma, ám a lassan háromnegyed évszázada történtek a mai napig megosztják a magyar közvéleményt. Vannak, akik felszabadulásról, és akadnak, akik hősies helytállás utáni bukásról beszélnek. Nem kívánunk tiszta vizet önteni a pohárba, vagy új megvilágításba helyezni az eseményeket, pusztán fel szeretnénk hívni a figyelmet arra, hogy érdemes megismerkednünk az eltérő álláspontokkal, gyors ítéletalkotás helyett.

Az ostrom menetét, illetve az azt megelőző hadműveleteket taglalni terjedelmi okokból nem áll módunkban, de nem is célja ezen írásnak. Sokkal izgalmasabb a történtek kapcsán kialakult két álláspont szemügyre vétele, ugyanis rendszeres műsorszám a magyar közélet nagycirkuszában, hogy amikor az egyik társaság kitörésnapi megemlékezést meg becsületnapját ünnepel, akkor a másik csapat a náci elnyomás alól való felszabadulásról beszél. Egy adott esemény különbözőképpen való interpretálása még nem okozna problémát, azonban kialakult egy olyan rendszer, melyben az, aki nem felszabadulásként beszél Buda elestéről, az bizony nem lehet más, mint vérhabos szájú antiszemita, náci, fasiszta, illetve aki nem hajlandó a város védőit eposzi jelzőkkel illetni, az bizony csak kommunista, cionista, hazaáruló lehet.

Természetesen vitathatatlan tény, hogy a budapesti zsidóság és az illegalitásban bujkáló kommunisták, katonaszökevények, ellenállók szemszögéből tényleg felszabadulás történt, hiszen a frontot messziről elkerülő gazember nyilas csürhe terrorja véget ért, bár – elvonatkoztatva a keményvonalas kommunisták véleményétől – a későbbi események tükrében itt is helyénvalóbb volna megszabadulásról beszélni.
Az megint csak vitathatatlan, hogy az idegen, hódító hadsereg ellen harcoló magyar katonák, akik életük feláldozásával próbáltak gátat vetni a Vörös Hadsereg barbár önkényeskedéseinek, illetve az ország megszállásának, politikai rendszertől függetlenül méltók a hősöknek kijáró tiszteletre. Ezen nem változtathat az a tény sem, hogy a hazaáruló Szálasi-csoport puccsa idézte elő azt a helyzetet, hogy Budapestet védeni kellett.

Ez a fajta szembenállás gyakorlatilag megmételyezi a teljes magyar XX. századi történelemszemléletet, és azon keresztül a kurrens magyar közéletet. A felszabadulás kontra hősies ellenállás budapesti története lényegében ezen folyamat állatorvosi lovaként értelmezhető.

Nagyon komoly társadalmi igény volna a teljes magyar XX. századi történelemről velünk élő elképzelések letisztázására. A történészek között természetesen könnyebben jött létre konszenzus a témával kapcsolatban, hiszen ők források és adatok alapján, tudományos igényességgel dolgozták fel a korszakot. Bár itt is találhatóak elhajlások, de a kínosabbakat a szakma rendszerint gyorsan a helyére teszi. Azonban a történészi hivatástól távolabb állók számára nem marad más, mint az emlékezés homályába vesző családi legendárium, az olcsón hozzáférhető történeti ponyvairodalom, valamint az interneten gomba módra szaporodó, a szakmaiság álcáját viselő sületlenségek.

Be kéne látni, hogy a korszak megértése (mely feltételezné a két véglet között, reális emberi sorsokon és élethelyzeteken keresztül az események megismerését) a megfelelő, közoktatásban rendszeresített tankönyv nélkül elképzelhetetlen. Egy ilyen szöveg megléte esetén természetesen a két nagy politikai oldal szegényebb lenne egy hisztérikus mozgósításra alkalmas mítosszal, azonban a magyar emberek közössége gyarapodhatna a közös múlt egy letisztázott emlékével, melyből tanulni, melyre emlékezni végre emelt fővel lehetne.

Értjük mi, hogy hazánk múlt századi históriáját a különböző totalitarista ideológiák közötti párharc fémjelezte, azonban ezen ordas eszmék mára tépetten, lerongyolódva hevernek a történelem lomtárában. A feltámadásukkal való riogatás a történeti szakirodalmat nem ismerő tömegek szédítésére ugyan kitűnően alkalmas, de kizárólag pillanatnyi személyes vagy politikai érdekek leplezésére szolgál.