Búcsúzunk szeretett tanárunktól, Székely Gábortól

Már több, mint két hete fújja a pécsi szél a campus udvarán azt a fekete zászlót, amely Székely Gábor tanár urat búcsúztatja, aki március 23-án, hosszú betegséget követően hunyt el szerettei körében. Úgy hiszem, nincs olyan hallgató vagy oktató a Nyelvtudományi Tanszéken, akinek ne lenne valamilyen kedves emléke, jó élménye vele. Visszaemlékezésünkben ezeket próbáljuk meg felidézni a tanszék hallgatóinak elbeszélései nyomán, melyek minduntalan formáltak minket a vele töltött évek során.

 

 

Maul Brigitta, magyar-német szakos hallgató

Az egyetem kezdetekor rettentő bizonytalan voltam önmagamban, abban, hogy jó helyen vagyok, vagy hogy valóban ide való lennék-e. Székely tanár úr volt az első ember, aki okosnak hívott az egyik óráján. Ő volt az, aki őszintén hitt a diákokban, hogy képesek megvalósítani mindazt, amit elképzeltek.

Székely Gábor volt az, aki nem csak hallgatott, de figyelt is. Bármire, amit egyetlen egyszer említettünk neki, ő emlékezett rá.

Volt, hogy futólag találkoztunk az iskolában, majd a nap végén egy üzenet várt tőle, hogy mennyire örült annak, hogy láthatott.

Az ilyenek után érezte az ember, hogy mennyire törődik a hallgatóival, kérdez, érdeklődik utánunk, a mindennapjaink iránt, programokat szervezne velünk. Mindezt annak ellenére, hogy neki is rengeteg dolga volt, kutatott, dolgozott. Az ő szemében nem csupán hallgatók voltunk, hanem valami sokkal több, amit minden egyes találkozás során éreztetett velünk.

A nyugdíjba vonulása alkalmából megrendezett búcsúztatóján megtelt az egész terem. Vártuk, hogy megérkezzen a tanár úr. Aztán hirtelen elcsendesedett mindenki és mikor hátrafordultunk, megláttuk Székely Gábort, amint befelé sétál. Akkor már nagy beteg volt, mégis, ahogy elsétált mellettünk, akkor is mosolygott és integetett. Készíttettünk neki búcsúzóul egy kiskönyvet, amibe képeket tehettek és aláírhattak a hallgatók. Ennek a borítójára készítettem egy rajzot a tanár úrról, aminek ő rettenetesen örült.

Prohászka Zsolt, magyar-angol szakos hallgató

Fonetikán találkoztam vele először még az első szemeszterben. Emlékszem, hétfő délután négy órakor volt a szeminárium és előtte tartottuk az előadást, így hát négyre már jócskán elfáradt a társaság, ami látszott is rajtunk. Nem nagyon akartunk a fonetikával foglalkozni és inkább bolondoztunk a tanulás helyett. Úgy vettük észre, hogy ez nem is olyan nagy baj, mert a tanár úr élvezte, hogy próbáljuk magunkat jól érezni, mindeközben persze igyekeztünk haladni is a tanulnivalóval. Ő volt az, aki hétfő délután négykor mégis meg tudta hozni az ember kedvét, hogy bemenjen az órára.

Az évfolyam egy részével annyira össze is barátkozott, hogy karácsonykor megajándékozott minket. Kaptunk tőle egy olyan e-mailt, amely különböző szakirodalmakat tartalmazott, amik érdekelhetnek minket.

Még arra is figyelt, hogy a nyelvszakosoknak a saját szaknyelvükön megszólaló irodalmat küldje.

Az egyik félév elején kaptam tőle egy e-mailt, amiben arra kért, hogy látogassam meg az irodájában egy tudományos téma megbeszélése miatt. A szaktársakkal persze elkezdtünk viccelődni, hogy biztosan el akar vinni magával az Urálba expedícióra. Végül nem jött be a tippünk. Egy hanti sráccal végzett kutatásokat akkor, és arra kért, rögzítsünk egy alapszókincset az ő nyelvéből, valamint, hogy találjunk ki valami közös programot vele. Megbeszéltük végül, hogy elmegyünk közösen kirándulni egyet, így elvittem őket Egregyre, ahonnan származom.

Ő volt az, aki mindig érdeklődött, mindig biztatott, amikor a TDK-munkámról volt szó, de a külföldi hallgatókkal végzett tanításról is gyakran kérdezett. Nem éreztem soha, hogy teher lenne számára az, hogy meséltünk neki, vagy ha elmondtuk neki a problémáinkat.

 

 

Kerekes Anett, magyar-angol szakos hallgató

Székely tanár úr engem mindig csak úgy hívott, hogy „Altbekszpész Királynő”. Ennek persze a fonetikához volt köze, mert amikor a Praat programot tanultuk, mindig csak nekem jutott eszembe ez a kódkombináció. Sokszor volt, hogy mikor dolgozatot írtunk, egy koronával a nevem tetején kaptam vissza a lapomat.

A legjobb emlékem vele az alapvizsgához fűződik. Sajnos nem sikerült sem elsőre, sem másodszorra, és nagyon elkeseredett voltam. Összefutottam vele és felmentem hozzá beszélgetni, elmeséltem neki az eredményt, hogy nem mentem át.

Neki pedig az egyetlen reakciója az volt, hogy ne foglalkozzak azzal, mekkora csalódás volt nekem mindez. Menjek be a következőre és mutassam meg, hogy nem lehet velem kiszúrni. Mert ha nem vagyok elég jó nekik, akkor nem is érdemelnek meg.

Bementem és végig az volt a fejemben, amit  mondott. Végül sikeresen átmentem. Felmentem hozzá, hogy elmeséljem neki, ő pedig őszintén örült a sikeremnek és hitt bennem. A mai napig úgy gondolom, hogy neki köszönhetően sikerült az alapvizsgám.

Székely Gábor tanár úrnak betegsége ellenére is még rengeteg terve volt a jövőt illetően, nem csupán kutatásait tekintve, de szeretett diákjaira nézve is. Egy örökké életvidám lélek volt, akit mindig jobban érdekelt a másik, mint saját maga hogyléte. Talán mindezekben rejlik az, hogy ekkora sikere volt tanári pályafutása során a hallgatók körében. Nem csoda tehát, hogy többször is megválasztották őt a diákok a karunk „legnépszerűbb oktatója” címre.

2019. április 12-én (pénteken) 15:00 órakor veszünk végső búcsút tőle a pécsi köztemető urnacsarnokában.