Búcsúzóul


„Ahhoz, hogy az ember szabad legyen, először is embernek kell lennie.” – Antoine de Saint-Exupéry

Nehéz búcsúzni valamitől, ami az ember szívének választottja, valamitől, ami élete mindennapjait kitölti. Szerencsémre az írás és az újságírás mindig a legaktuálisabb idősíkom lesz, hiszen egyrészt írásjeleink nem bonyolódnak bele az ember lineáris idővel vívott csatájába, így egy részem független magamtól, másrészt remélhetőleg a szakma a jelenem marad.

Igazából a Pécsi Bölcsész és a volt De Facto szerkesztőségének, akkori és mostani kollégáimnak és a DC kommunájának egyrészt életem egyik legjobb közösségét, egy második családot köszönhetek, másrészt a szerkesztőségi munka alapjaiban változtatta meg a személyiségemet, a világhoz való hozzáállásomat.

Nagyon sokat tud adni egy a Föld bolygóra szakadt humanoidnak, ha olvas, ír, közössége mindennapjaival, eseményeivel foglalkozik, illetve rákényszerül a véleményalkotásra. Ezek az apró éles helyzetek szép lassan megtanítják a felelősségvállalásra, a szavak és tettek következményeinek elviselésére. Illetve a saját bőrén, de lassanként megtanulja az alaptételt: kételkedj mindenben. Szerencsés esetben az élet nagy játszótere még egy szakmával is megajándékozza, amely egyben a szórakozása is.

2006 óta voltam munkatárs a Pécsi Bölcsésznél. Olyan emberekkel dolgozhattam együtt, mint Stemler Miklós, volt főszerkesztőm, akinek nem lehetek elég hálás a barátságáért, és hogy a sok hülyeségemmel együtt segített ezen a pályán. De ott volt a csapatban Nógrádi László, Kovács István, Harci Andor az öregek közül (remélem ezért nem ölnek meg), akikkel szintén öröm volt együtt dolgozni. Miután főszerkesztő-helyettesként, majd főszerkesztőként bolyongtam a sűrűjében, szerencsémre igazi jó barátként és munkatársként mindig számíthattam Harta Viktor és Várnagy Szabolcs kollégámra, akikkel sikerült reményeim szerint méltóképpen ápolnunk mindazt, amit ez az újság jelent. Az olvasók ezt jobban látják, de szerintem sikerült lelkünket is beleadva, külsőleg-belsőleg megreformálva továbbvinni, mind nyomtatva mind a neten.

Az újságíró jobb esetben becsületes, az elvakultabbja pedig hajlamos azt hinni magáról, hogy objektív. A Bölcsész munkatársaként, szerkesztőjeként az elvünk mindig csak annyi volt, hogy becsületesen adjuk vissza a történéseket. Aki ebben a szakmában dolgozik, valamilyen hatást szeretne kiváltani az írásaival, az általa összegyűjtött adatokat is ennek mentén fűzi össze, ezt mint író sosem hagyhatja figyelmen kívül. Csak nagyon okos állatok vagyunk valahol a Tejútrendszerben, az igazság is csak ennyire magától értetődő. De véleményünknek nemcsak kell, hanem kötelező lennie, anélkül a társadalom, amiben élünk, darabjaira hullik. Ezért fontos elv a becsület, mert kötelesség. De e tekintetben Nietzsche jobb forrás.

Ez a periodika és az online felület remélhetőleg mindig azért lesz, hogy a szabad véleménynek teret engedjen. Szerencsémre Várnagy Szabolcs és Lenthár Balázs kollégáim személyében erre látok is garanciát, akiknek sok szerencsét és kitartást kívánok az előttük álló munkához. Olyan pillanatban távozok, amikor a felsőoktatás egésze drasztikus átalakítások elé néz, így mindennél jobban szükség lesz a szerkesztőség munkájára és odaadására, hogy a kihívásoknak meg tudjon felelni.

Végezetül szeretném megköszönni mindenkinek, aki az évek során segített minket, a lapot, a munkámat: volt és jelenlegi HÖK és EHÖK munkatársaknak (kiemelném itt Bálint Szabolcsot, Gulyás Tibort és Szabó Gábort), barátoknak és az olvasóknak, de legfőképpen mindenkinek a szerkesztőségből (bár mint főnök nem az érzelmek nagy mestere kellet, hogy legyek, de tényleg szeretlek benneteket, remélem, ezt tudjátok). Ha ez a lap hosszabb volna, ide is biggyesztetnélek mindannyiótokat, de hát a lapok már csak ilyen véges lények. Tényleg mindenkinek köszönöm, és hajrá.

Bálint Dávid
volt főszerkesztő