Bölcsészkar gyerekcipőben - interjú dr. Müller Péter dékánhelyettessel

 

30 éve történt, hogy a Pécsi Tanárképző Főiskola helyén megnyitotta kapuit a Janus Pannonius Tudományegyetem. Ennek okán Müller Péter dékánhelyettessel beszélgettünk, aki itt volt a kezdetektől, tehát végigkísérte karunk első 30 évét.

PécsiBölcsész: Hogyan nézett ki 1982-ben ez az intézmény, amely később a Pécsi Tudományegyetem lett? Hogyan álltak neki az átalakításnak?

Müller Péter: Én ennek a folyamatnak tulajdonképpen mellékszereplője voltam, a nagy átalakítók itt Szépe György, Ormos Mária, Bécsi Tamás és Horányi Özséb voltak, akik a hajdani bölcsészkar fő szakjainak az alapozását kidolgozták. Én 1982-ben egyetemi gyakornokként kerültem az irodalomtudományi tanszékre, Bécsi Tamás hívott, aki engem még a tanárképző főiskolán tanított. Tulajdonképpen rajta keresztül láttam ezt a folyamatot igazából. Ő a nagy presztízsű angliai elitegyetemeknek a modelljét szerette volna megvalósítani, ahol a kimenet és nem a bemenet felől van megragadva a rendszer, tehát nem a megtanítás volt a lényeg, hanem, hogy mit kell tudni a végzéshez. Az évfolyam-előadások mellett tutori műhelyfoglalkozásokra épült a rendszer, ami azt jelentette, hogy 5-6 fővel a szemináriumi foglalkozásoknál jóval intenzívebb, tudományos mélyfúrások zajlottak. Abban az időszakban a magyar szellemi élet színe java fordult meg itt Pécsett: Csepeli György, Horváth Iván, Veszeli Anna, Vidrányi Katalin, Kisbali László, Tatár György, Geréb György, szóval hihetetlenül komoly indítólökést adott az egész folyamatnak, hogy csatlakoztak hozzá a magyar humán tudományoknak a kiválóságai. Ezt csakis helyi erőből, tehát kizárólag a tanárképző főiskola személyi állományára támaszkodva, nem lehetett volna ilyen rövid idő alatt, ennyire magas színvonalra felhozni. Illetve ekkor indult el az a folyamat, amelynek a célja az volt, hogy a saját utánpótlásunkat kineveljük. Például akik az egyetemi képzést 1983-ban első évfolyamon elkezdték, közülük mondanék pár embert. Horváth Károly az esztétika tanszékről, Jankovics László a klasszikus irodalomtörténeti tanszékről, Erdős Márta a szociális munka tanszékről, ők mind voltak tanszékvezetők, dékán-helyettesek, tehát a kar különböző lényegi funkcióiba kerültek be, és saját nevelések. Ez nagyon fontos dolog, hiszen egy intézmény integritását és az intézmény iránti lojalitást többek között az tudja kialakítani, ha saját maga képes kitermelni a jövendőbeli munkatársait.

PB.: Ha a dékánhelyettes úrnak ki kellene ragadnia valamit, amiért igazán büszke a bölcsészkarra, mi volna az?

MP.: Tavasszal tartottunk itt egy konferenciát színházas témában, és voltak itt kollégák Szegedről. A mi színházas programunkat ketten visszük, és érdeklődtek, hogy ki van még a tanszéken rajtunk kívül. Amikor elkezdtük sorolni, hogy Thomka Beáta, Bókay Antal, Orbán Jolán, majd elállt a lélegzetük, hiszen gyakorlatilag elmondtuk a szegediek szakirodalom polcát, amiből ők tanítanak. Ezeknek az embereknek hihetetlenül nagy presztízsük van az irodalomtudományi szakmában. Nyilván belülről ez annyira nem látszik, de ha azzal találkozunk, hogy egy kívülálló el van ájulva attól, hogy kik oktatnak ezen a karon, az a mi önbecsülésünknek is használ.

PB.: Ha néhány szóban kellene összefoglalnia az elmúlt 30 év oktatói pályafutását, melyek volnának azok?

MP.: Mind a kar, mind a saját pályafutásom szempontjából ez egy folyamatos építkezés volt. Nyilván voltak benne különböző hullámhegyek, hullámvölgyek, de ezek nagyrészt külső tényezők változásainak tudhatók be. Ha ezt a kart békén hagyják, akkor azt gondolom, hogy egy nagyon színvonalas tudományos és oktatói munkát tud végezni. Tudjuk, hogy a körülmények nem mindig kedveznek a bölcsészetnek, de mi azon vagyunk, hogy tartsuk a frontot és mindazt az értékrendet, szellemiséget, kreativitást, amit a bölcsészet jelent, tovább adjuk az itt tanuló hallgatóknak.