„Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.” - Jankovics Marcell: Az ember tragédiája

Közel huszonöt évig tartó munkálatokat követően a 2011-es év egyik, az ország által leginkább várt alkotása minden kétséget kizáróan Jankovics Marcell egészestés animációs filmje. Madách Imre azonos című drámája alapján készült Az ember tragédiája egyértelműen az alkotó pályájának főműve. Nemcsak a kitartó, időt nem sajnáló munka, hanem majdnem teljesen tökéletes kivitelezés és maximalizmusa miatt is. Ezen jeles alkalomból a polihisztorként is aposztrofálható Jankovics (hiszen rajzfilmrendező és grafikus tevékenysége mellett dolgozott kultúrtörténészként, íróként és politikusként is) legutóbbi filmje mellett pályáját is szemügyre vesszük.

Az Arany Pálma nyertes és Oscar-díjra is jelölt, külföldön is ismert rajzfilmes, Jankovics Marcell 1941. október 21-én látta meg a napvilágot, és vált a szülők és a hét éves nővére alkotta család legfrissebb tagjává. Ahogy az ötvenes években más családok, úgy a Jankovics família mindennapjai sem voltak finoman fogalmazva zökkenőmentesek. Banktisztviselőként dolgozó apját az évtized elején koholt vádak alapján állították elő, letartóztatták és életfogytig tartó kényszermunkára ítélték. Az ötvenhatos forradalom alatt kiszabadították, majd annak leverése után – ugyan folyamatos felügyelettel – szabadlábra helyezték. Ez idő alatt feleségét és két gyerekét kitelepítették, akik csak két év után térhettek ismét haza. Ezt követően kezdte el Jankovics középfokú tanulmányait a Pannonhalmi Bencés Gimnázium és Kollégiumban, ahol annak rendje szerint az érettségit is megszerezte.

Tanulmányait követően egy évig segédmunkásként volt kénytelen dolgozni, majd 1960-tól az akkori Pannónia Filmvállalatnál tudott elhelyezkedni mint fázisrajzoló. Öt év után a vállalat már rendezővé avanzsálta, így a következő években számára már egy – később külföldön is sikeressé váló – kopaszodó figura megteremtése állt a középpontban. A Gusztáv néven futó sorozat a címben szereplő teljesen átlagos figurát mutatja be szinte bántóan hétköznapi szituációkban, de ennek bája és igazán emberi „most tényleg magunkra ismerhetünk” karaktere elvarázsolta a nézőket. Nem csak Jankovicsé volt az érdem, hiszen két munkatársa is akadt az írás és a rendezés területén: a számos, ma is csodált egészestés rajzfilm, illetve sorozat alkotójával, Dargay Attilával (Lúdas Matyi, Vuk, Szaffi, Pom Pom meséi stb.) és Nepp Józseffel (Mézga család, Kérem a következőt! – Dr. Bubó) dolgozott együtt.

A hetvenes években kezdett el tanítani; többek között a Képző- és Iparművészeti Gimnázium animáció oktatásáért felelős munkatársa lett, de ebben az évtizedben mutatták be rajzfilmjeit a tengerentúlon. A reménytelen, örökös fizikai és szellemi küzdelmet ábrázoló Sisyphus (1974) az Oscar-gála legjobb animációs rövidfilmjeinek jelöltjei közt is helyet kapott. Saját gyerekkorunk emlékeiben bóklászva lehet ismerős a Hanna-Barbera produkció neve, mely valószínűleg az alkotó nagy örömére megvette a János vitéz forgalmazási jogait, azonban sajnos sehol sem mutatták be azt. Küzdők című alkotása viszont nemcsak hogy nemzetközi figyelmet, de Arany Pálmát is kapott (1977) mint a cannes-i filmfesztivál legjobb rövidfilmje. Természetesen az akkoriban tapasztalható kultúrpolitika egyik csodálatos hozománya miatt nem mehetett Franciaországba, ezért más vette át helyette a díjat.

A rendszerváltást követő évtizedekben már nemcsak szakmai, hanem komolyabb politikai szerepvállalásáról is beszélhetünk. Amellett, hogy az Iparművészeti Főiskolán oktatóként, majd a Magyar Iparművészeti Egyetem berkein belül tudományos fokozattal rendelkező magántanárként számoltak vele, a Művészeti Akadémia tagja, a Pannóniafilm Kft. ügyvezető igazgatója lett. Mint a Fidesz Tagozatának egyik elnökségi tagja, 2010-ben a Nemzeti Kulturális Alap Bizottságának elnöke lehetett tavaly októberi leváltásáig, melynek pontos körülményei máig „tisztázatlanok”.

Azt több közleményben Jankovics maga is alátámasztotta, hogy közös megegyezéssel távozik a posztról, és állítólag olyan kormányzatbeli teendőket és szerepkört fog ellátni, amely mellett több ideje juthat különböző projektjeire, például a filmkészítésre. Ha csak azt vesszük alapul, hogy az utolsó két alkotásának premierje között kilenc év telt el, illetve hogy ebből a legfrissebb, Az ember tragédiájának forgatókönyve már 1983-ban tökéletesen felvételre kész állapotban volt, talán szüksége is van arra a plusz „szabadidőre”.

Az ember tragédiájának ősbemutatóját a tavaly novemberi Anilogue Nemzetközi Animációs Fesztiválon tartották, melyre minden jegy elkelt, ezzel is bizonyítva, valóban páratlan figyelem irányult Jankovics negyedévszázados munkájára. A pécsi premierre decemberig kellett várni, de az Apollóban is közel teltházas előadáson nézhették végig az érdeklődők a két és háromnegyed órás alkotást. Ahogyan eddig minden – klasszikus Jankovics jegyekkel bőven megtűzdelt, ezáltal könnyen felismerhető – munkája megosztotta a közönséget, Az ember tragédiájával is ezt történt.

Először is le kell szögeznünk, hogy az adaptálás minősége semmilyen formában sem lehet kérdéses, hiszen ha csak a dialógusokat tekintjük, sokunk hangtalanul tátogva, egyszerre szavalta a szinkronhangokkal az éppen adott színhez tartozó, még gimnáziumi időkből felsejlő idézeteket. Bármilyen hihetetlennek is hat, egyáltalán nem volt zavaró vagy túlsűrített, pedig a teljes szöveghűség joggal követelte meg a több órás játékidőt.

A színek váltakozása is tökéletesen követi a Madách által írottakat, valami végletekig menő aprólékosság, körültekintő törődés és igényesség jellemzi minden egyes pillanatát. Különböző, az adott színekhez passzoló, kicsit sem idegen vagy túlgondolt motívumokkal és szimbólumokkal operál, csak úgy „jankovicsosan”. Egyéb munkáiban, de ebben és a János vitézben kifejezetten érzékelhető a kultúrtörténetben és ikonológiában jártas elme: a figurák körvonalai által vagy azokon belül, a vonalak által meghatározott formák kitöltésével ilyen tökéletesen kivitelezett asszociációkat egyértelmű, hogy csak kevesek tudnak alkotni.

A görög színhez társított ókori vázák anyagszerűsége, a rómaiakra jellemző züllöttség és Istennek nem tetsző túlfűtött szexualitásnak egészen szembeötlő ábrázolása (gondoljunk csak a péniszformákból alkotott fényforrásra vagy a háttérben a falakon zajló pajzán jelenetekre) is abban erősíthet meg mindegyikünket, hogy ez a több mint húsz év bizony megérte. Az egyetlen jelenet, mely tényleg megosztotta a nézőket, az űr színben látottak. Jankovics, Lucifer részleges győzelmét a technika hatalomátvételével ábrázolja az ember felett, és tulajdonképpen az emberi szerveket különböző mechanikus eszközökkel és gépekkel igyekezett még időben átszerelni. Ez valamiért az előzőekben tapasztalt tökéletesen passzoló képi világ és az adaptált szöveghez való hűség mellett túlságosan is idegennek hatott.

Az ember tragédiája talán egyetlen igazi hibája ellenére, miszerint kicsit sem viseli magán az elmúlt évtizedek, főleg az animációs filmgyártásban tapasztalt technológiai fejlődést, egy korrekten, precízen és lelkiismeretesen elkészített alkotás. A gimnazista generációnak aktualitása, az eredeti dráma iránti egyszerű rajongás vagy csak egy kis nosztalgiázás apropójából is csak ajánlani tudom. „Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál!” – Jankovics Marcell becsülettel küzdött, mindannyiunk örömére nem hiába.