„Azzal tudok kezdeni valamit, aki elfogad” – portrébeszélgetés a magyar költészet napjának margójára

Az írás sokunk számára terápia, gyógyír, menedék. Itt merülhet fel a kérdés, hogy vajon a szerzőért, az olvasóért vagy a műért csináljuk-e. Vajon eltekinthetünk-e szakmai szempontoktól, lehet-e az írás önmagáért való, az élményért, az íróért és nem feltétlenül a publikált mű magas színvonaláért? Azt gondolom lehet, és szükség van arra, hogy az írás ezért is legyen.

Beszélgetőpartnerem, Csomor Henriett bár önmagát nem tekinti költőnek vagy írónak, az írás az, ami igazi életörömet jelent számára. Eddig megjelent 16 kötetében már számos verset és novellát osztott meg az olvasókkal, illetve önéletrajzi regényét is elkészítette. Oxigénhiánnyal született, élete kezdete óta mozgássérült, pár éve kerekesszékkel közlekedik. 12 éves kora óta ír, legszívesebben a szeretteiről és a természetről. 47 éves, Hosszúhetényből származik, jelenleg Komlón él és korrektorként dolgozik.

Heni számomra harcos, aki klaviatúrával, egy darab mutatóujjal és életének megosztásával küzd valami egészen nehezen körülhatárolható ellenséggel szemben, amit én fókuszvesztésnek, önsajnálatnak és tartalomnélküliségnek neveznék.

Beszélgetés asztalfiókról, írásról és egy alternatív recept arra, hogyan adjunk értelmet az életünknek.

AKADÁLYOK A GYAKORLATBAN

Elsőre talán nem gondolnánk, hogy egy-egy mű megírása egy sérült számára nem csupán a múzsa csókjától függ, hanem komoly fizikai megterheléssel is járhat. Ugyan Heni fejlesztése már 6 éves korában elkezdődött a Pető Intézetben, a kezei nagyon feszesek, így a finommotorikus mozgások nagy kihívást jelentenek számára.

1995-ben ismerkedett meg egy alapítvánnyal, melynél a mai napig dolgozik. Itt adódott lehetőség egy számítógépes tanfolyam elvégzésére. Mindenképpen írni akart, így belevágott.

„Nagyon nehéz volt a kezemet rákényszerítenem, hogy eltalálja a billentyűket és minél kevesebb hibával tudjak írni. Bármilyen hihetetlen, én csak jobb kézzel és csak a mutatóujjammal írok reggeltől estig. Egész nap ezt csinálom, amikor nagyon elfáradok, akkor elmegyek pihenni, de másnap ugyanúgy felkelek, és ideülök a géphez. Ez ad nekem igazán életörömöt.”

Minden nehézség ellenére a számítógép használatának megtanulásával nagy álma vált valóra, illetve ez az, ami lehetővé teszi számára az írást a mai napig. Korábban édesanyja és testvére jegyezték le műveit, mivel ő maga nehezen ír kézzel. Később írógéppel is próbálkozott, ám itt is komoly fizikai akadályokba ütközött.

Heni szerint verset nehezebb írni mint novellát, habár utóbbi gyakorlati szempontból nagyobb próbatétel.

„Azért szerettem verseket írni, mert ideülök és ha ihletem van, egy óra alatt elkészülök. Novellát sokkal több idő írni, van, hogy reggel kilenckor elkezdem és csak délután ötkor tudom befejezni, mert egy kézzel gépelek de egyfolytában.”

KÖZÖSSÉG ÉS VISSZAJELZÉS

Hogy lesz egy asztalfióknak alkotó emberből 16 kötetes szerző? – kérdezhetnénk. Heninek ehhez közösség és visszajelzés kellett. Kilenc éve ismerte meg a Megszólalok művészeti magazint, azóta havonta megjelenik az újságban és más platformon is meg meri mutatni magát.

„A magazin főszerkesztőjének, Nagy Vendelnek inspirálására kezdtem novellákat is írni. Ő elveszítette a látását, ezután hozta létre ezt az irodalmi újságot sérülteknek tíz évvel ezelőtt. Ide bármilyen sérült írhat, festményeiket, szobraikat is bemutathatják, ha elérnek egy bizonyos szintet.”

Nagy Vendelnek azért is van jelentősége történetünkben, hiszen, ahogy Heni fogalmaz, ő volt az első író ember, aki szóba állt vele. Korábban irodalmi, alkotói inspirációt általános iskolai magyartanára és kedvenc költője, Petőfi Sándor jelentett számára. Szakmailag sosem foglalkozott az írással, mostanában kezdi megtanulni az alapokat.

Az út az asztalfióktól a kiadóig természetesen nem volt egyszerű és ezen útnak jelenlegi, 16 kiadott könyv utáni szakasza sem zökkenőmentes.

„Amikor elkezdtem ezeket a könyveket kiadatni, akkor egy picit több lett az önbizalmam. Boldogít, hogy ha egyszer meghalok, akkor valami utánam is marad. De most sem tudnám odaadni egy költőnek a verseimet, novelláimat, mert biztosan találna bennük hibát. Kicsit félek ettől, de valamit kell csinálnia az embernek.”

Heninek egyfelől nagyon fontos a visszajelzés, másfelől viszont igyekszik az alkotási folyamat azon részeire koncentrálni, melyekre hatással tud lenni.

„Azzal nem foglalkozom, hogy ki olvas majd. Inkább csak azzal, hogy ha van egy jó napom, kapok egy ihletet, akkor azt le tudjam írni, olyan szinten, hogy az adott témát természetesen tudjam megmutatni másoknak. Érdekes, hogy az olvasók mindig mást gondolnak az írásaimról, mint amit én valójában meg szerettem volna fogalmazni. Mindig azt kaptam vissza, hogy ne légy szomorú, majd megy jobban. Mindig mondom, hogy én nem vagyok szomorú, csak így tudok írni.”

BELSŐ HARCOK

Bár az írás Heni számára is menedék és terápia, nem küzdelmeket vagy problémákat eltüntető csodaszer. Verseiben, novelláiban gyakran ír azokról a lelki harcokról, belső hullámzásokról, amiket egy (sérült) ember megél.

„Egyáltalán nem könnyebb, talán az évek folyamán mindig nehezebb. Félek az egyedülléttől, félek a jövőtől, aztán a mindennapokra átlépve az emberek reakciójától. Ha van egy-két beszólás, az engem napokig bánt. Amikor például azt mondja a városi buszon a sofőr, hogy ilyeneket nem szeretek szállítani…”

ELBÚJNI A SOROK MÖGÖTT?

Heni többször hangsúlyozza, hogy az írás védőburok is, egy lepel, ami eltakarja a fogyatékosságot. Ugyanakkor, ezzel némi ellentmondásban, több novellájában is megjelenik a sérültség témája.

„Amikor a sérültségről írok, akkor biztos van mögötte egy olyan élmény, hogy megbántottak. Azért nem szoktam előre elárulni, hogy sérült vagyok, mivel nem látnak. Itt van a számítógép, ami megvéd. Így tudom elérni, hogy először az agyamat, az agyam járását ismerjék meg, és ne azt, hogy itt ülök a tolókocsiban és egy kicsit nehezebben beszélek.”

FIGYELEM

„Két éve élek itt Komlón és már ott tartok, hogy a belvárosba se szívesen megyek ki, mert mindig rám szólnak, sokszor csúnyán is, hogy ne az úton haladjak, hanem a járdán. Abba nem gondolnak bele, hogy a járda végén nem tudok lemenni, mert magas a szegély.”

Heni arra is rávilágított, hogy az idézett viselkedés nem csak a sérült ember személye miatt aggályos. Szerinte a fogyatékosság mellett nem lehet csak úgy elmenni, nem lehet izoláltan kezelni, már csak azért sem, mert a probléma nem áll olyan távol tőlünk, mint gondoljuk: bármelyikünk válhat sérültté, akár egyik napról a másikra.

HOGYAN BÁNJUNK VELETEK?

Szeretnék egy érzékenyített, érzékeny és folyamatosan érzékenyítő társadalomban élni. Szeretném hinni, hogy ebbe az irányba haladunk, bár Heni szerint ettől az utópiától még messze vagyunk.

„Mit csináljak azzal az emberrel, aki nem befogadóképes? Azzal tudok kezdeni valamit, aki elfogad, mint például most te. Amikor érzékenyíteni jártam, azt láttam sok emberen, hogy meghallgattak minket, utána kimentek és mintha lerázták volna magukról ezt az egészet, nem volt hatása.”

Talán az igazi, iskolai előadásokon túli érzékenyítés az, amikor a sérült ember tanítja meg nekem, hogyan bánjak vele. Heninek nincsenek nagy igényei, az alábbi használati utasítást adta magához:

„Azt szeretném, ha úgy bánnának velem, mintha egészséges lennék. Szeretném ha tudnák azt, hogy attól, hogy tolókocsis vagyok, még nem vagyok hülye. Szeretném, ha nem rántanák el tőlem a gyereket az utcán, ha megkérdezi szegénykém, hogy ennek a néninek mi a baja. Ne féljetek! A legnagyobb probléma az, hogy szerintem félnek a sérültektől, nem mernek hozzánk közeledni. Ennek az oka az is lehet, hogy attól tartanak, hogy nem tudnak nekünk segíteni. Viszont ilyenkor nem kell minket kiröhögni, csak el kell mellettük menni szépen csendesen.”

Heni a beszélgetés végén azt mondta, hogy ez neki jól esett. Egyet értek vele, nekem is.

Így, nem sokkal a költészet napja után szívből üdvözlünk minden alkotót és (még inkább) minden harcos tollforgatót. Köszönjük, hogy vagytok, hogy megmutatjátok és elénk írjátok saját küzdelmeiteket és a mieinket is. Köszönjük, hogy vagytok, és azt is, hogy emlékeztettek arra, hogy a mi feladatunk, hogy mindig szem előtt legyetek.