„Azért zenélek, mert sosem akartam vele semmit kezdeni” – interjú Beck Zolival

Új dallal jelentkezik a 30Y, és a zenekar hívei által régóta várt Szentimentálé lemez is közeledik. Eközben Beck Zoli, a zenekar frontembere több fronton is aktív: nemrég novellája jelent meg a Jelenkor folyóiratban, márciusban pedig Cseh Tamás dalokat énekelt egy Bereményi Géza esten. Az énekes-gitárossal irodalomról, dalszövegekről és Cseh Tamáshoz fűződő viszonyról beszélgettünk.

Pécsi Bölcsész: Elsősorban, zenészként, énekesként, dalszerzőként váltál ismertté, jóval kevesebben tudják rólad, hogy még a 30Y előtt az irodalmi pályával is kacérkodtál, ráadásul az elmúlt hetekben egy új novellád is megjelent a Jelenkorban. Hogyan és miért lettél végül inkább zenész, mintsem író?

Beck Zoli: Igazából nem tartom magam se zenésznek, se írónak. Ez persze így sarkos kijelentés: olyan értelemben nem vagyok zenész, hogy sohasem maga a zene érdekelt. Jóval inkább arról van szó, hogy mióta gyerekkoromban először gitárt fogtam a kezembe, azóta jellemzően dalszerű formákban gondolkodom. Épp ezért is van az, hogy nagyon kevés dalt tudok eljátszani azok közül, amiket nem én írtam. Sosem így viszonyultam a zenéhez, ezért is lehet az, hogy nem is vagyok igazán jó gitáros. Önmagában a zenészség mint szakma nem érdekel, engem a dalok érdekelnek. Ugyanígy nincs szépírói karrierem se, inkább arról van szó, hogy azok a dolgok, amik megfogalmazódnak, azok öntörvényűen keresik a megnyilatkozási formájukat. Ha ezt prózaszövegben találják meg, akkor novella lesz belőlük, én pedig örülök. De ez nem azt jelenti, hogy készülnék a szépírói pályára, vagy valamit kezdeni szeretnék vele, ahogy valószínűleg épp azért zenélek, mert sosem akartam vele semmit kezdeni. Egyszerűen a dal, a szöveg izgat.

PB.: Ha nem is vagy zenész, a zenélés meghatározó életedben, nagyobbrészt kitölti a mindennapjaidat. Ha nem így lenne, akkor azért jóval többet írnál, ha jól sejtem.

B.Z.: Biztos van ennek egy időtényezője. Sokkal többet olvasnék például, sokkal intenzívebb és nem annyira kampányszerű viszonyom lenne az írott szöveggel. Most általában igaz ránk a zenekarban, hogy ha mást csinálunk a zenén kívül, akkor azt nagyon kampányszerűen kell tennünk, mert csak így tudunk rá időt szakítani. Nem véletlenül írtam kilenc éven keresztül a disszertációmat; rengeteg kampányszerű időszak váltotta egymást, amely során írtam és újraírtam a szöveget. Az alkotói ügyekben egyedül a zenének van folytonossága az életemben.

PB.: Ezekhez az alkotói ügyekhez szervesen hozzátartoznak a dalszövegek, amelyek túlnyomó részét te írod. Régi, sok szempontból igen fáradt vita már, hogy mennyire lehet irodalmi alkotásoknak tekinteni a dalszövegeket, de esetedben és a 30Y esetében azért is van ennek relevanciája, mert a nagy kortárs és előd, Lovasi András kapcsán folyamatosan előkerült és kerül ez a kérdés. Mennyire tekintesz irodalomként a saját dalszövegeidre?

B.Z.: Nem gondolok olyan sokat a dalszövegeimről. Jóval inkább arról van szó, hogy ahhoz hasonlóan, ahogy a próbaterembe hozok le vázlatokat, amiket aztán közösen dolgozunk dallá, úgy a szövegeket is jóval előbb elengedem, mintsem késznek gondolnám őket. A lényeg nem az, hogy a szöveg önmagában működjön, hanem hogy dalként. Ha ezek a szövegek túl merevek, akkor eluralják a zenét, és a nyolcvanas évekbeli magyar underground hagyományának megfelelően az történik, hogy egy alanyi költő szaval-énekel, zenei aláfestéssel. Épp ezért tartom egyébként fontosnak Lovasi András szövegeit, amelyek úgy vitték tovább ezt az underground hagyományt, hogy mégis dalként szerveződtek, szerves viszonyban álltak a zenével. A saját dalszövegeim esetében legalább ennyire fontosnak tartom a hatvanas-hetvenes évek fordulójának beat hagyományát, annak személyességét és történetmesélő jellegét sokkal erősebbnek érzem. Egyébként is sokan mondták már, hogy sok történetmesélő, „epikus” dalunk van, amely révén a gitáros-dalnokok világához lehet minket kötni. Az angolszász zenei hagyományban ilyen Bob Dylan vagy Richard Ashcroft, magyar viszonylatban pedig Cseh Tamás. Ez a személyes, Bereményi Géza-féle szövegvilág nagyon erősen jelen van esetemben.

PB.: Cseh Tamás dalokat korábban is énekeltél, holott nem arról vagy híres, hogy túl sok feldolgozást csinálnál, Bereményi Géza pedig végül nektek „adta” a Cseh Tamás emlékére írt Jó Január herceget. Milyen szerepet játszottak a te életedben Bereményi Géza (Cseh Tamás szövegírója – szerk.) dalai?

B.Z.:Az első ilyen élményem, ami agyonvert, az az Új dalok volt, már csak azért is, mert nagy Ady-rajongó is vagyok, a cím pedig Adyra (Az Új versek című kötet – szerk.) utalt, ahogy a Jobbik részem is ezt a világot idézi meg. Innentől kezdve megvolt az az ismerősségélmény ezekben a dalokban, amelynek köszönhetően teljes otthonossággal bolyonghattam ebben a világban. Szerintem ebben rejlik Cseh Tamás titka és hatása: amennyiben az ember magára ismer ebben, úgy rajongó lesz, azok viszont, akik nem, csupán annyit láttak, hogy van egy fickó, aki összesen három akkordot tud, és eldünnyög dalokat. Épp ezért is kezdtem a zenészség kérdésével foglalkozni. Ha professzionális zenészként néznél Cseh Tamásra, azt kellene mondanod, hogy nem valami jó a szakmájában, mégis zseniális énekes-előadó. Ha annak idején indulni lett volna kénytelen egy Megasztáron, valószínűleg már a selejtezőn kiesik. Nem az a kérdés, hány akkord van egy dalban, hanem hogy megtörténik-e bennük valami, és ez nem csak a koncertekre volt igaz; ez az eseményjelleg a lemezeken is megvan.

PB.: Mennyire érződik mindez a ti zenétekben? Itt most nem elsősorban a „zajos” nagylemezekre gondolok, hanem a jóval bensőségesebb Szentimentálé dalokra és koncertekre.

B.Z.: Ezek a dalok nagyon intimek, és működésük is ezen az intimitáson múlik. Az, hogy ezek a dalok működnek-e egy koncertünkön, nem elsősorban zenei kérdés. Persze számít, hogy hogyan zenélünk, de a fő kérdés az, hogy megtörténik-e velünk valami, aminek meg kell történnie. Enélkül hiába tökéletes technikailag az előadás. A pillanat erejének ezek a dalok sokkal jobban ki vannak szolgáltatva, mint a „zajos” koncertek dalai, ezekben sokkal több a levegő, sokkal több a csend, amiket igaznak kell megélnünk – itt nem a zene a kérdés, hanem a szünet, a csend.

PB.: A kérdés már csak azért is aktuális, mert bár jó ideje szó van róla, idén jó eséllyel el is készül a Szentimentálé lemezetek. Mennyire lehet ezt az intimitást, csendet átmenteni egy lemezre?

B.Z.: Nagyon nehezen, de egyben nagyon könnyen is. A Városemberen már jól hallható annak a módszernek az eredménye, hogy a hangszereket nem egyenként, hanem egyben játszottuk fel, ebben az együttjátszásban történt meg a dal. Ugyanígy rögzítettük most a Szentimentálé kislemezünket. Ehhez persze az kell, hogy megtaláljuk azt a helyet, ahol jól érezzük magunkat, és jól érzik magukat a dalok. Ennek a lemeznek nem az a tétje elsődlegesen, hogy jól szól-e, hanem jóval inkább az, hogy megtörténik-e velünk az, aminek meg kell történnie. Szerintem ez egy nagyon rövid, de intenzív lemezfelvétel lesz majd.

PB.: Az említett, a lemezt felvezető kislemezt mikor és hol lehet hallani?

B.Z.: Egyelőre még sehol. Ezt a dalt, az Egypárt az Abnormál nevű stúdióban vettük fel ezzel a módszerrel, a dalhoz aztán még a tavasz folyamán csinálunk egy kisfilmet. Ez az év számunkra elsősorban a Szentimentáléról szól, még ha a koncertturnén ez még nem is látszik. A fesztiválszezonba több olyan fellépést is időzítettünk, amelyek már a Szentimentálé lemezről szólnak, ezek esetében a megfelelő helyszín megtalálása volt a legfontosabb dolog. Először a Művészetek Völgyében adtunk ilyen koncerteket, aztán 2009-ben már a Művészetek Palotájában játszottunk, amitől először borzalmasan féltünk, de végül a hely hozzánk görbült.