Az utolsó szamuráj távozik – Fernando Alonso búcsúzik a F1-től

Sokáig gondolkoztam, vajon mit írhatnék. Fernando Alonso 2019-ben már nem lesz a Forma-1 versenyzője, ahonnan 17 év, 2 világbajnoki cím, 32 futamgyőzelem és 95 dobogó után távozik.
Ha csak egy sportolói pályafutás van, amiről muszáj megemlékezni, mindenképpen a Spanyol Szamurájé az, ami erre érdemes.
 
Fernando Alonso 1981. július 29-én született az asztúriai Oviedo városában. Már egészen kis korától kezdve a motorsport töltötte ki az életét, miután a nővére által nem használt gokartot megkapta az édesapjától. Aki azt a feltételt szabta, hogy bizonyítson az iskolában, és akkor dédelgetheti tovább az autóversenyzésről szőtt álmait. A fiatal spanyol így is tett és 1996-ban, 15 évesen besöpörte első világbajnoki címét, akkor még gokarttal. Nem sokat teketóriázott a szamárlétra megmászásával, három évvel később már a Formula-1 egyik korábbi előszobájának számító Nissan World Series Lights sorozatban szerezte meg a bajnoki címet hat futamgyőzelemmel. Az ezredfordulón pedig az F1 elsődleges utánpótlásszériájának számító Formula-3000-ben szerzett negyedik pozíciót, egy futamgyőzelemmel. Tesztelt két korábbi csapatnak is abban az évben, név szerint a Minardi és a Benetton istállóknak.
 
2001-re viszont megjött az áttörés és a Minardi szerződtette a csapat egyik versenyzőjének. Ugyan az autó sokkal gyengébben teljesített a többihez képest, sőt a mezőny legrosszabb járgánya volt, végül így is sikeresnek mondható Alonso szereplése. Több emlékezetes versenyt produkált már az első évében, amikor a gyengélkedő Minardival sikerült a tizenegyedik helyig előtörnie Japánban, folyamatosan időmérős köröket futva.
 
A következő évben tesztpilóta volt a Renault gyári csapatánál, míg 2003-ban már élesben teljesítette a szezont, egy futamgyőzelmet szerezve a Magyar Nagydíjon. A legnagyobb áttörés viszont 2005-ben és 2006-ban jött, amikor megszakítva Michael Schumacher sikerszériáját világbajnok lett, majd sikerült megismételnie ezt a sikert. 2007-től köszöntött be az ínséges időszak, amikor egy újonc csapattársat kapott Lewis Hamilton személyében, aki első évében egyenlő pontokkal végzett vele új csapatában, a McLaren Mercedesben. A két erős személyiség nem sokáig fért meg egy csapatban, így a spanyol matador le is lépett korábbi kenyéradójához, a Renaulthoz két évre.
2010-től azonban a legendás Ferrari istálló színeiben szállt harcba harmadik világbajnoki címéért, amit sem abban az évben, sem 2012-ben nem sikerült megszereznie Sebastian Vettellel szemben. A szenvedéseit megunva 2014 végén otthagyta az olaszokat, hogy teljesítse befejezetlen ügyét a McLaren csapattal, viszont a sors vagy Fortuna újból cserbenhagyta őt.
2015 és 2018 között nemhogy győzelemre, még pontszerzésre is alig volt lehetősége a spanyolok kétszeres világbajnokának. A hétvégéket figyelemmel követve még a napnál is világosabb volt, hogy a motiváció egyre gyorsabban tűnik el Alonsóból. A csapatrádión olykor frusztráltan, többször viszont szarkasztikusan adta tudtára a világnak, hogy az autó, amiben ül, még “GP2-es” autónak sem nevezhető. Ilyen ínséges időkön keresztül jutottunk el az idei évad nyári szünetéig, amikor Fernando közölte, hogy ez lesz az utolsó szezonja az autósport királykategóriájában.
 
Valahol szomorú ezt olvasni. 2001-től követem a pályafutását, és amióta a Forma 1 mezőnyének a tagja, nem drukkoltam másnak. Az elején még csak az autójának a színe tetszett, aztán később a nyilatkozatait, a személyiségét kedveltem meg. Az első világbajnoki címét már kék-sárga ruhában drukkoltam végig a TV előtt, a másodiknál pedig ugrándoztam a saját kezűleg készített Alonso sisakomban – ami nyilván soha nem létező rajztudásomnak köszönhetően nagyon nem hasonlított arra, ahogy az övé kinéz – és közben a távirányítót tekergettem, mintha egy Formula 1-es autó kormánya lenne. 2007-ben üvöltve szidtam a képernyő előtt akkori csapattársát, Lewis Hamiltont, egy évvel később, amikor megnyerte a “crashgate”-tel övezett Szingapúri Nagydíjat (a csapattársa felsőbb utasításra szándékosan nekiment a falnak), majd önerőből a következő Japán Nagydíjat, utóbbinak őszintébben tudtam örülni, mint az első éjszakai futamon aratott győzelmének.
 
Mindig inspirált a mentalitása és a személyisége. Igazi harcos a pályán belül és kívül is. Egy olyan ember, aki soha nem adja fel, még akkor sem, ha a helyzet már-már kilátástalan. Ahogy egyre idősebb lettem, rengetegszer motivált a tanulmányaim során és a magánéletemben is. Emlékszem, azt mondogattam magamnak: „Ha Alonso nem adja fel soha, te sem adhatod!”, persze a fejemben jónéhány cifrábbnál cifrább szitokszót is alkalmaztam, de az nem lenne helyénvaló. Nem itt. Amikor 2010-ben és 2012-ben emberfeletti teljesítménnyel, egy rossz autóval is harcban volt a világbajnoki címért, minden egyes futamot megnéztem. Nem lehetett kirobbantani a TV elől és utólag belegondolva életem egyik legjobb döntése volt, hogy végig figyelemmel követtem a versenyeket. Soha nem felejtem el a hat évvel korábbi brazil versenyt. Az üveges tekinteteket egy olyan évnek a végén, amikor 120% felett teljesített és mégsem tudta megnyerni a harmadik címét.
Akkor benne megtört valami és ezt én nagyon sokáig nem vettem észre, viszont amikor a harmadik szenvedős évét teljesítette tavaly a McLarennel, éreztem, hogy nem sokáig tartható ez tovább. Sokszor el sem tudott indulni a futamokon, mert az autó megadta magát, mielőtt még felállhatott volna a rajtrácsra. Sikerre éhességét viszont bizonyítja az, hogy két éve egy hatalmas bukás után törött bordákkal és gyógyuló légmellel fekvőtámaszozott az F1 orvosai előtt, hogy engedjék elrajtolni a futamon. Nagyot nőtt ezen évek alatt a szememben és ugyanolyan gyermeki rajongással drukkoltam neki már felnőtt fejjel is, mint amikor kisgyerekkoromban futkároztam a képernyő előtt egy győzelme láttán.
 
Győzelem. Az utolsót még a Ferrari versenyzőjeként, öt éve szerezte meg hazai közönsége előtt, Barcelonában. Ha visszagondolok erre, egy kicsit látom benne a sors furcsa fintorát. Utána 2014 végén, amikor elhagyta az olaszokat, azt mondta, hogy nem fognak bajnoki címeket nyerni, ezért távozik. Ez a jóslata bevált azóta, viszont saját szerencséje megint cserben hagyta. És végül megunta, elveszett a motivációja. De nem idén vagy tavaly. Sokkal korábban kihunyt benne az efféle tűz. Megérteni meg tudom, elfogadni viszont nehéz lesz, hogy jövőre én is ugyanolyan szemekkel fogom bámulni a képernyőt, mint ő révedt a távolba 2012 végén. Sok szerencsét Fernando, a sportág hatalmas veszteséget szenvedett az utolsó igazi nagy alakjának távozásával. Bármerre is jársz, én ugyanolyan gyermeki rajongással fogom nézni a versenyeidet, mint tettem az életem előző 15 évében.