Az ügynökkérdés inkább politikai, mint értelmiségi belvita – interjú Dr. Gyarmati Györggyel

A demokratikus Magyarország 23 éve során többször is előkerült, majd elsikkadt az úgynevezett ügynökkérdés. Politikai oldalak marcangolták egymást kérlelhetetlenül, szidták egymás felmenőit, vádaskodtak. Ügynök volt, nem is, jó, de csak egy kicsit, na és, valamint ehhez hasonló fordulatokkal volt tele – és megnyugtatásul közöljük, hogy lesz is még tele – a magyar közélet. Dr. Gyarmati Györggyel, a Történeti Levéltár főigazgatójával beszélgettünk arról, hogy hol is tart ez a dolog valójában.

Pécsi Bölcsész: Hogyan látja, tanár úr, miben vagyunk mi mások, mint a lengyelek, a csehek, a szlovákok vagy a németek? Ugyanis egyre csak arról hallani, hogy Magyarország az egyetlen olyan volt keleti blokkos, ám jelenleg Európai Uniós tagország, amely nem tudta megnyugtatóan rendezni ezt a problémát.

Dr. Gyarmati György: Ez úgy nem igaz, ahogy a kérdésben állítás van. Odáig igaz, hogy a volt szocialista blokkon belüli minden egyes ország különbözőképpen kezdett hozzá ehhez a dologhoz, de hosszú ideig tartana, ha elsorolnám a különbségeket. Magyarország egy szempontból valóban hátrébb van, mégpedig azért, mert az erre szánt feldolgozó kapacitást túlzottan szűkre mérte. Példaképpen: az egykori NDK-ban – mely 17 milliós lakossággal rendelkezett – a Gauck intézet kezdett foglalkozni a kérdéssel, mintegy kétezer ötszáz fős létszámmal. Azóta ez valamelyest csökkent ugyan, de a lengyeleknél most is kétezer-háromszázan dolgoznak ezen. Egyik ország sem nagyobb annyival hazánknál, hogy hússzor akkorra apparátus végezze ezt a munkát, tehát mondhatjuk, hogy ilyen viszonylatban Magyarország már a startnál lemaradt. Azonban sem a németeknél, sem a cseheknél nem lehet hozzáférni a katonai elhárítás anyagaihoz, nálunk igen.

A lengyeleknél annyiban is más a helyzet, hogy ott összekapcsolták a múlttal való szembenézést – az egyéni állampolgári kárpótlást – az intézményes múltfelülvizsgálattal, illetve felelősségre vonással. Sok hasonlóság van közöttünk és a csehek, valamint a szlovákok között, s hármunkhoz viszonyítva is van még behoznivalója a románoknak a fennmaradt iratok hozzáférhetővé tétele tekintetében. A bolgár példa meg olyan, mint egy jelenben játszódó népmese: hol van, „hol nem van”. A szófiai információs kárpótlás intézete most ünnepelte fennállása ötödik évfordulóját, s ez már hosszúnak számít ahhoz képest, hogy a megelőző 20-ból 15 évben rendre létrehozták, majd a következő hivatalba lépő kormány felszámolta azt. Amiben viszont Magyarország egyáltalán nincs elmaradva, sőt a mindig bezzeg példaként említett Németországban sincs ilyen, az a külső akkreditált kutatók hozzáférhetősége az anyagokhoz. A Stasi-iratokat őrző berlini intézetnek van egy száz főt meghaladó történészosztálya, ennek munkatársai kutathatják az ott őrzött iratokat, de külső kutató igencsak nehézkesen juthat hozzá a fennmaradt forrásokhoz.

PB.: Említette a bolgár példát. Nem igazán tudok itt elvonatkoztatni a magyarországi eseményektől, ahol szintén volt Iratfeltáró Bizottság, Mécs-bizottság, Kenedi-bizottság, most alakul a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, tehát olybá tűnhet, hogy itt is igen komoly a kavarodás.

Gy.Gy.: Kihagyta az iratátadást 2003-2005 között felügyelő Gálszécsy-bizottságot, de ezzel együtt is mintha keveredne a szezon a fazonnal. Németországban, Lengyelországban, Csehországban is volt/van olyan parlamenti bizottság, mely e munkálatokat felügyelni hivatott, de az sehol sem azonos az őrzést-feltárást, illetve az információs kárpótlást ténylegesen végző szervezetekkel, levéltárakkal. Különböző és eltérő funkciójú intézménytípusokról van szó. A felsoroltaknak – az elsőt leszámítva – azt kellett vizsgálniuk, hogy a titkosszolgálatok átadtak-e minden anyagot az intézeteknek. Eddig minden bizottságnak sikerült megállapítania azt, hogy a megmaradt iratokat – azokat kivéve, melyeket már az új parlamentáris, demokratikus Magyarország nemzetbiztonsági szempontból aggályosnak minősített – átadták. (A budapesti Történeti Levéltár jelenleg az egykori titkosszolgálatok fennmaradt iratainak a 93 százalékát őrzi.)

PB.: Mennyiben áll meg 2012-ben a nemzetbiztonsági kockázattal való takarózás? Elvégre itt olyan anyagokról van szó, melyek 1989 előtt készültek.

Gy.Gy.: Ez is egy olyan dolog, amelyről viszonylag ritkán van szó a médiában. A visszatartott iratokat folyamatosan, törvény szerint háromévenként kötelezően felül kell vizsgálni. Az elmúlt évek során kis mennyiségben ugyan, de évről évre kaptunk újabb anyagokat, de a „normális ügymenetnek” nincs hírértéke.

PB.: Mi lehetett az oka, hogy 1994-ben egy annyira leszűkített értelmezésű ügynöktörvényt hoztak, mely kizárólagosan a 3/3-as ügynököket érintette?

GY.GY.: Magyarországon, divatos szóval élve a „leglájtosabb” volt az átmenet, ennél talán csak a csehek bársonyos forradalma volt enyhébb. Hazánkban a „rövid huszadik század” (1918-1990) alatt kilenc rendszerváltás történt, és ebből nyolc vérrel, vassal, megtorló számonkérő székekkel és koncepciós perekkel ment végbe. A kilencedikben résztvevők 1990. után törekedtek arra, hogy ezúttal vér nélkül következzen be az átállás, és ennek során szakítsanak a korábbi nyolc azon gyakorlatával, hogy a megelőző rendszerek képviselőinek felelősségre vonásával legalább annyi újabb sérelmet okozzanak, mint amennyit ezen eljárásokkal orvosolni szándékoztak. Ez értelemszerűen következett az átalakulás jellegéből, melyet azóta is békésnek, tárgyalásosnak, sőt „alkotmányos rendszerváltásnak” nevezünk.

PB.: Mit gondol, tanár úr, Kövér László azon véleményéről, miszerint ez az egész ügynökkérdés csupán egy értelmiségi belvita, és a társadalom szélesebb rétegeit nem érdekli ez a kérdés?

Gy.Gy.: Azt kell mondjam, hogy igaza is van, meg nem is. Ez az úgynevezett információs kárpótlás a rendszerváltás egyik deficitjének indult, de mára már a demokrácia deficitje lett. A dolog másik része, hogy 1989. óta eltelt huszonhárom év. Ez egy kicsit olyan, mintha az 1946-ban, vagy 47-ben bíróság elé nem állított Horthy Miklóst 1968-ban, tizenegy évvel halála után akarták volna felelősségre vonni. Nagyon sok mindenről lekéstünk. Azt se felejtsük el, hogy időközben újabb politikai szereplők jelentek meg a közélet színpadán, s úgy tűnik, hogy minden újabb formáció szükségesnek látja újratematizálni ezt a – közben valóban politikai gumicsonttá vált – kérdést. Ebben az értelemben kénytelen vagyok visszautasítani az elnök úr azon vélekedését, hogy értelmiségi belvita volna. Számomra sokkal inkább politikai indíttatású egyfelvonásos darab ismételt műsorra tűzése, új szereplőkkel és változó szerep(le)osztásban.

Nehéz ugyanakkor említetlenül hagyni, hogy közben érdemlegesen is történt egy s más. Az államszocialista Magyarország időszakából – az iratfeltárás mostani állapotát tekintve – közel egymillió ember számára tudna információs kárpótlást nyújtani a Történeti Levéltár a jelentkezőknek, ha a valóban megfigyeltek-meghurcoltak (illetve jogutódaik) jelentkeznének. Az ügynökügyeknek a politika és a média épp elég propagandát csinált az elmúlt tizenöt év során, ám ennek ellenére eddig mindössze huszonötezren érdeklődtek egykori megfigyeltségük iránt. Hozzáteszem, akikre találtunk információt, azok számára eddig félmillió oldalnyi iratot adtunk át. A másik félmillió oldalnyi iratmásolatot pedig a nálunk megforduló kutatók vitték el. Sokkal inkább egyetértek Gálszécsy András (az Antall kormány titokminisztere) véleményével, ami bizonyos mértékig összefügg Kövér László vélekedésének a második részével: olybá tűnik, mintha az embereknek lenne egyéb más, ennél aktuálisabb napi gondjuk, problémájuk, amivel foglalkozniuk kell. S ezeket – tehetem hozzá – egyre kevésbé a már letűnt régi rendszer, hanem az elmúlt két évtized produkálta/produkálja számukra.