Az írás a tenyerében

A tenyere alatt a beton ismerős durvaságát érezte. Egy pillanatra felvillant egy emlék, ahogy gyermekkorában egyszer lezuhant a mászókáról, hanyatt a betonra. Akkor érezte így magát. Stabilan és lélegzettelenül. De nem a gyermekkori zuhanás emléke lepte meg. Hanem a hang. Szél lenne? Víz? Hullámok, amik a sötétségben előretörnek és visszahúzódnak? Mintha újra álomba merült volna, nem tudta, mennyi idő telt el, mire újra feleszmélt. Feje felett egy sátor zöld-sárga ponyvája feszült. Kintről fény szűrődött be. A sátoron kívül mintha egy árnyalakot látott volna mozdulni. De lehet, csak a szélben mozgó lombok árnyéka gondolta   talán erdőben vagyok. 

  Ki van ott?   kiáltotta, de hangja gyenge volt és rekedt. Levegőtlen. Úgy halt el, mintha meg sem szólalt volna.

Csend telepedett a sátorra. Hosszú csend, majd halk, suttogó hangot hallott, ami halkságában is türelmetlennek tűnt.

 Gyere ki és meglátod.

 Nem akarok kimenni.

A hang újra hallgatott. Talán várt, hogy mondjon még valamit, talán gondolkodott. Lassan szólalt meg újra, most már határozottabban és hangosabban.

  Gyere ki, nézd meg az éji folyót. Sötét, lassú sodrásán lampionokkal díszített hajók úsznak. Fényük tükröződik a vízen. Látod a lampionokkal díszített hajókat? Lefelé úsznak, súlyosan és méltóságteljesen. Integess nekik. A folyó csak egy irányba halad, amit elvisz, nem jön már vissza.

  Álmos vagyok.

  Idekint lantok és fuvolák hangja száll. Emberek énekelnek összekarolva, és az ételekkel megpakolt asztalok között gyerekek fogócskáznak. Gyere, öltözz bársonyba, vegyülj el a táncolók között.

  Sok az nekem. Álmos vagyok. 

  Gyere ki, nézd meg a rétet. Térdig fűben és vadvirágokban gázolhatsz, széles, mint a tenger, zöld, sárga és kék. Sétálunk majd a patak partján és ha a forrást megtaláljuk, iszunk belőle, hideg vizet és mohák illatát. Pokrócot terítünk a fűbe és csirkét eszünk, kalácsot,  gyümölcsöket és süteményt. Gyere, nézd meg a rétet. Fák veszik körbe. Rajtad kívül nem látja senki. Hogy kinek mutatod meg, csak rajtad múlik.   

  Nem megyek. Álmos vagyok.

  Gyere ki, idekint emberek sírnak. Szükség van vigasztaló szavakra, szükség van álmokra, amik reményt adnak. Szükség van tálkákba szedett gyümölcsökre, pulóverek meleg szövetére, forró teákra és macskák dorombolására.

  Nincsenek szavaim. Álmos vagyok.

  Gyere ki, idekint káosz van. Szükség van gondolatokra és bátorságra, hogy új rendet teremtsünk. 

 – Nem megyek. Álmos vagyok.

 –Gyere ki, idekint egy teljesen idegen világ vár, titkai, mint az összegabalyodott fonalak, szét kell bontani és újra kell fonni őket, egyesével, amíg megértjük az univerzum szövetének mintázatát.

 – Nem tudok. Álmos vagyok. Már félig alszom.

 – Rendben. Aludj. De ott leszek minden álmodban. Úgy szivárgok álmaid közé, mint eső a földbe. Ha érzed, hogy valaki veled van, de nem látod majd, én vagyok az.  Ha lépéseket hallasz, de nincs hozzájuk test, én vagyok az. Ha álmodban embereket látsz, akiket nem ismersz fel, mind én vagyok. Ha valaki álmodban megérint és ébredéskor nem emlékszel, ki volt, én vagyok az. 

 – Olyan álmos vagyok. Olyan mélyen fogok aludni, hogy nem csak téged foglak elfelejteni, de magamat is. Az álmom sötét lesz és tömör, mint a beton belseje. Be leszek betonozva és nem fogsz tudni átszivárogni. Tömör márványban leszek, és a legerősebb véső sem tudja kirajzolni alakomat. Ha betonon jársz, rajtam jársz majd, és márvány boltívek alatt alattam mész majd. Árnyék leszek, ami tárgyak nélkül vetül és zúgás a füledben, szél nélkül. 

 – Tiszta az ég. Gyere ki, nézd meg a csillagokat. A domb tetejére megyünk, ahol felállítjuk teleszkópunkat, és majd meglátod, milyen mély csend van ott. Nem lesz baj, hogy álmos vagy. 

 – Ha az égre nézel, én leszek a távolság a csillagok között. Látod, és mégsem veszed észre. Ha észreveszed is, nem gondolsz rá. Ha gondolsz rá, akkor is csak szomorúsággal. Micsoda távolság csillag és csillag között  – sóhajtasz majd. Micsoda távolság ember és ember között. És mégis, nézd: emberek vannak együtt. Beszélgetnek és táncolnak és játszanak. Kimennek sétálni, kimennek piknikezni. Vendégségbe mennek. Összegyűlnek tereken és vízpartokon és színházakban és folyosókon és termekben, de én, én nem vagyok ott. Én vagyok az, aki nincsen ott. Én nem vagyok, vagy úgy is mondhatnám, én vagyok az, aki nincs. 

 – Gyere, nyújts ki a kezed a sátorból. Hadd írjak a tenyeredre.

Megmozduljon? Fekvéséből felüljön? Kinyújtsa a kezét a sátron túli árnyék felé? Olyan súlyos volt a feje. A világ minden gravitációja a tarkójába gyűlt. Lassan, nagyon lassan felült. Hasra fordult, majd négykézlábra állt. A sátor bejáratához kúszott. 

 – Nyújts ki a kezed – szólt a hang.

A sátor ajtaján beszűrődött a lámpafény. Ahogy a hang elhallgatott, újra hallotta a zúgást. Mintha két nagy folyó zúgna, vagy két nagy vonat vágtatott volna jobbról és balról, a sátor két oldalán. Ki lehet a hang? Nem. Nem ez a helyes kérdés. Mi lehet a hang? Nyújtsd ki a kezed. 

 – Mondd, amikor gyerek voltál, féltél a sötétben? Ha az erdei tó fölött kidőlt fát találtál, keresztül mertél menni rajta? Be mertél menni a medence mély részére? Keresztül merted húzni az ujjadat a gyertya forró lángján? Nyújtsd ki a kezed.

Kinyújtotta a kezét a résen. Tartotta a karját és várt. Elég ideig ahhoz, hogy azt gondolja, nem fog történni semmi. Hogy a hang elment, otthagyta, vagy soha nem is létezett, csak a fejében született és hallgatott el végleg. Egy szinapszis, ami felvillant és kihunyt. Már épp visszahúzta volna a kezét, amikor ujjak érintését érezte a kézfején. Éppenhogy érezhető volt, mint ahogy egy idegen ruhája súrolja az embert, mellette elmenőben, vagy egy elillanó illat egy gyors eső után. Egy toll hegyét érezte a tenyerén, egyszerre szúrta és csiklandozta.

Aztán az ujjak elengedték, érintésük nyoma eltűnt, és újra a semmiben tartotta karját. Egy pillanatig még tartotta, értetlen mozdulatlanságba dermedve, mielőtt visszahúzta volna, hogy megnézze, vajon mit írhatott ez az idegen, ez a talán nem is ember lény a tenyerébe. Nézte és nézte a tenyerét, de nem látott semmit. Csak a vonalakat, amikből sosem tudott jósolni. Mélységes csalódottságot érzett. Egy süllyedő érzést a gyomra táján. Mint aki túl gyorsan túl hideg vizet ivott. Miért is lenne ott bármi? Miért is várna magyarázatot vagy megértést, ez a lény és ez a világ nem tartozik neki egyikkel sem. Nem tartozik neki semmivel. Cserébe ő sem tartozik a világnak semmivel. Akkor elhúzta a sátor bejáratát és kilépett. Egy széles és hosszú alagútban volt. Az alagút mennyezetén, középen lámpák sora futott, mint a repülőterek leszállópályáin. Nem látta a végét. Talán nem is volt. Kétoldalt tömör sötétség.

 – Hahó! – kiáltott a sötét sarkokból áradó zúgás felé – itt vagy még? Hol vagy? 

Zúgás. Mint a szél, mint a vízesés, mint valami ősi fúvós hangszer zúgása. Torokhang.

Felnézett. Az alagút szürke boltozatán egyenes vonalban futottak a hideg fényű lámpák.

 – Hahó! Hahó! Hol vagy? Ki vagy? Mi vagy? Mi értelme ennek? Mi értelme? – hangja visszhangzott az alagút falai között, eltávolodott tőle, majd visszatért hozzá, felerősödött és elhalkult, belekeveredett a szűnni nem akaró zúgásba. Végül elnémult, először ő, majd a visszhangja.

Futásnak eredt a lámpák végtelen fénysora alatt.