Az internet szabadsága, avagy a megmondóemberek hőskora

Az internet világa és a szabad véleménynyilvánítás joga tömegcikként kezdte kitermelni a mindenhez is értő embereket, akik hatalmas tudásbázisukkal előszeretettel ajándékozzák meg a közönséget. Tekintsük át röviden ezen embertársaink típusait és próbáljunk fényt deríteni a mögöttes mechanizmusokra.
 
A legtöbben bizonyára találkoztak már azzal a jelenséggel, amikor egy adott témában nyilvánvalóan felszínes tudással rendelkező egyén sokkal jobban megmagyarázza a tényeket – vagy éppenséggel megcáfolja őket – mint azok az emberek, akiknek ez a szakterületük. Ha a való életben nem is, az interneten biztosan mindenki látott már hasonlót.
Ha élőszóban történik ilyesmi, a reagálási stratégiák igen sokfélék lehetnek, a néma fejcsóválástól kezdve a gúnyos kacajon át egészen a kamehameha feltöréséig (akik esetleg nem ismerik a Dragon Ballt: ez a főhős brutális erejű támadása). Az viszont biztos, hogy sokaknak nincs meg a kellő önbizalma ahhoz, hogy szemtől szemben nyilatkozzon olyan dolgokról, amikhez egyáltalán nem ért. Ez lenne a normális magatartás, hiszen alapjában véve senki nem szeret hülyét csinálni magából, ám az internet takarásában bizony sok ember hirtelen kvantumfizikus-professzordoktorrá avanzsálódik (hogy csak egy példát említsek) és a véleményét előszeretettel osztja meg másokkal. A kritikát pedig természetesen nehezen viseli. Az ilyen típusú emberek három fő csoportba sorolhatóak, veszélyességi faktor szerint haladva:
 
A vérpistikék
 
Életkoruknál fogva nem igazán hibáztathatjuk őket azért, amit az interneten – főleg a különböző oldalak kommentszekcióiban – tesznek. Általában 6-12 éves gyerekekről van szó, akik a mindenkinek való beszólogatással és értelmetlen káromkodástengerek kiagyalásával töltik el a szabadidejüket. Az ő esetükben leginkább a szülőket terheli a felelősség, akik arra sem veszik a fáradtságot, hogy utánanézzenek, milyen oldalakat látogat a gyerek és mit csinál rajta. Megfelelő neveléssel a vérpistikék kinőhetik ezt a fajta viselkedést.
 
A trollok
 
E kategória résztvevőinek tulajdonságai sokban hasonlítanak a vérpistikékéhez és néhány nethuszár valóban a közös metszetbe tartozik. Mégis, a trollok nagyon gyakran már idősebbek, általában pubertáskorú vagy akár felnőtt emberek, akiknek nincs jobb dolga, mint teljesen indokolatlanul beszólni mindenkinek, akit csak megtalálnak az online világban. Így bár tevékenységüket tekintve megegyeznek a vérpistike kategóriával, ám motivációjuk teljesen más: a trollok figyelemhiányban és nem ritkán szeretethiányban szenvednek. Utóbbiból következik az előbbi, a hatás pedig az interneten ütközik ki. Nincs más céljuk, minthogy valaki foglalkozzon velük – hogy milyen módon és hogyan, bizony már csak másodlagos. Szomorú, hogy a modern társadalom hatásai és a technológiai fejlődés – és az e kettővel járó elidegenedés – néhol már olyan méreteket ölt, hogy valaki ennyire magányosnak érezze magát, hogy a trollkodással való figyelemfelkeltéshez forduljon.
 
A megmondóemberek
 
A harmadik és egyben legveszélyesebb kategória. Közel sem a legnépesebb, de minden valószínűség szerint a legkárosabb. Ez csúnyán hangzik, de megmagyarázom. Míg a vérpistikék és a trollok nem maguk tehetnek arról, amit az internet bugyraiban barangolva tesznek – az életkor és a figyelemhiány NEM írható az ő számlájukra – addig a megmondóemberek kivétel nélkül felnőtt emberek, munkahellyel, családdal… és néha igen sajátos világnézettel. Értelmes, elméletileg éretten gondolkozni képes nőkről és férfiakról van itt szó, akik sokkal jobban értenek bizonyos dolgokhoz, mint az adott terület szakértői. Legalábbis úgy gondolják.
 
Amikor egy csillagászati szakoldal cikke alatt a kollega kifejti véleményét, miszerint ő csupán egy anyagmozgató – tehát be is ismeri a tudományterülethez való inkompetenciáját – DE most akkor is megmagyarázza, hogy miben tévednek a csillagászok… ez bizony felbecsülhetetlen. És ekkor megtörténik a csoda: egy átlag munkásember hosszú hasábokon keresztül ecseteli, hogy neves tudósok mit gondolnak rosszul a világegyetemmel kapcsolatban és hogy valójában mi lenne a helyes teória. Az rendben van, hogy mindenkinek joga van a saját elképzeléseihez, de azért kíváncsi lennék, hogy ha az egyén nem tudna megbújni az online világ szoknyája mögött, vajon lenne-e bátorsága a saját baráti társaságán kívül bárkinek is előállni a véleményével.
 
E példán keresztül pedig el is érkeztünk a XXI. század egyik nagy dilemmájához: tényleg olyan jó dolog ez a hatalmas szólásszabadság? Tény, hogy a megmondóemberek nem ártanak senkinek; nem bűnözők, és valóban vannak komolyabb problémái is a társadalomnak, mint az önjelölt tudósok. Ám azt nem árt figyelembe venni, hogy az ilyen tendencia elképesztő méreteket is képes ölteni: így jöttek létre a laposföld-hívők is. Nyilvánosan igyekeznek megcáfolni olyan dolgokat, amiket már i. e. 6. (!) században feltételezett egy Pitagorasz nevű matematikus, majd néhány évszázaddal később (még mindig Kr. e. járunk) matematikai módszerekkel meg is becsülték a föld kerületét. Több, mint kétezer évvel ezelőtt már tudta az emberiség, hogy a föld kerek, és most mégis több ezren hiszik, hogy lapos. Úgy gondolom, ez több, mint amin jóízűen kacaghatunk – ez ijesztő. A butaság terjedése, az észszerű tények félresöprése, a légből kapott teóriák éltetése; mindaz, amit a megmondóemberek csinálnak, hosszú távon a társadalom bukását okozhatja. Amin most még nevetünk, a jövőben komoly problémák forrása is lehet.