"Az én citációs indexeim azok a volt tanítványaim, akik mára már kollégáim" – interjú Dr. Révész Györggyel

 

Bizonyára sokaknak ismerős lesz az Oktató Munka Hallgatói Véleményezése program, amelynek keretében idén az év oktatója címet dr. Révész György, a Pszichológia Intézet oktatója nyerte. Ennek apropójából ültünk le egy rövid beszélgetésre.

Pécsi Bölcsész: Mi a titka annak, hogy az ember sikeres előadó/oktató legyen?

Révész György: Számomra különösen nagy meglepetés volt ez az elismerés, azóta nagyon sokat gondolkodtam ezen, és valószínűnek tartom, hogy titok, az nincs benne. Nem hiszem, hogy volna ennek receptje, ugyanis nagyon sokféle tanári karakter létezik. Én magamat is inkább tartom tanárnak, mint kutatónak. 1975 óta vagyok itt, és az elmúlt évtizedek alatt olyasmit taníthattam, amiről büszkén mondhatom, hogy nagyon szerettem, és szeretek a mai napig. Mondhatjuk tehát, hogy a munkám a hobbim. Amikor az osztott képzés beindult, az némiképpen kibillentett minket az egyensúlyunkból, hatalmas hallgatói tömegekkel kellett foglalkoznunk. Mindemellett láthattuk, hogy az érdeklődésnek az átlagos színvonala is jelentősen alacsonyabbá vált. Ebből persze az következett számomra is, hogy sokkal többet kell tenni, sokkal jobban, sokkal nagyobb erőfeszítéssel kell megmutatni azt, hogy ez egy gyönyörű dolog.

PB.: Mivel tudja megfogni a hallgatókat?

R.Gy.: Nagyon könnyű helyzetben vagyok, ugyanis pszichológiát oktatok. Mindenféle szakmai sovinizmus nélkül állíthatom, hogy kevés érdekesebb, izgalmasabb dolog van annál, hogy az ember lelki jelenségei hogyan ismerhetőek meg, hogyan is „működünk” mint emberek. Ennek megfelelően rengeteg olyan példával élek, amikor elmondom a hallgatóknak, hogy adott jelenséget mennyire könnyű vizsgálni a mindennapi életünkben. Ha csak kimennek az utcára, már egy laboratóriumban találják magukat. Ami biztos, hogy amit csinálok, azt élvezettel csinálom, és valószínűleg ez látványos, vagy legalábbis valahogyan megérzik ezt a hallgatók, és ez lehet az oka ennek a meglepetésnek.

Ami még nagyon fontos, hogy keresni kell azokat, akiket a téma jobban megfog az átlagnál. Én mondjuk nem panaszkodhatom, mindig sikerült megtalálnom ezeket az embereket, és jóval korábban, minthogy az hivatalosan is fontos lenne. A jelenlegi kollégáim közül ötnek a TDK témavezetője én voltam, és ennek nagyon örülök, ami a korábban emlegetett tanári identitásnak egy egészen nyilvánvaló jele, ugyanis citációs indexeket nem nagyon tudok felmutatni, az én citációs indexeim azok a volt tanítványaim, akik mára már kollégáim.

PB.: Mi változott a hallgatók számának megugrása által?

R.Gy.: Pár évvel ezelőtt felmerült a kérdés, hogy mit fogunk mi kezdeni 80 emberrel, amikor anno mi csak húszan voltunk, és mindenkit ismertünk név szerint. Majd az az álláspont kerekedett felül, hogy „akkor is pszichológust csinálunk belőled, ha beleszakadunk”. Csakhamar azonban váltani kellett arra, hogy ha valaki nem akar velünk jönni, akkor annak elengedjük a kezét. Ezt nagyon nehéz volt kimondani, ugyanis az ember valamilyen módon mégiscsak felelősséget érez azok iránt, akik ide bekerülnek.

PB.: Milyen hatással van/lehet az ön munkájára ez az elismerés?

R.Gy.: Kicsit szorongok. Kérdeztem is a kollégáimat, hogy ezután nekem hogyan kell viselkednem? Ugyanis az előadást én világéletemben úgy éltem meg, hogy ott a hallgatóimmal magunk vagyunk, a rivalda ellenben kifejezetten zavar. Amúgy persze, igyekszem méltó maradni hozzá.