Az élőhalottak fejlődése és megjelenítése

Az elmúlt közel 100 év alatt nemcsak a vámpírok és vérfarkasok tudták magukra vonni a moziba járók figyelmét, bizony az élőhalottak, közismertebb nevükön zombik is megvívták a maguk harcát a nézők elismeréséért és szeretetéért. Az 1919-es Dr. Caligari óta lényeges változáson mentek keresztül ezek a rothadó lények, és ez idő alatt képesek voltak a róluk készült filmek minden korszak és néző igényének megfelelni.

illusztráció: Hetsch Ferenc

A túlélés 1. szabálya: Szerezz tökös társat! 

Az eredeti „zombie” kifejezés a vudu vallás bizonyos szertartásaihoz köthető. A vudu mesterek állítólag képesek voltak ellenségeik hulláját életre kelteni. Ezek saját akarat híján az adott mester szellemi hatalma alatt és szolgálatában álltak, így alkotva meg egy magánhadsereget. Az élőhalottak előállítása több fázisból áll. Egyrészt ki kell hantolni a szerencsés kiválasztottat, több méreg segítségével feléleszteni egy halál közeli állapotba, majd véglegesen átvenni felette a szellemi hatalmat. A filmgyártásban egészen a hatvanas évekig meg is maradt ez a vonal, az inkább alvajárónak tűnő, karokkal egyenesen előre mutató figurákkal és parancsolóikkal.

A német expresszionizmus szívesen nyúlt a természetfeletti és egyben ijesztő karakterekhez és történeteikhez. A vámpírfilmek ősatyjával, a Nosferatuval is dicsekedhetnek, melyet 1922-ben mutattak be, de már előtte két évvel Robert Wiene megalapozta az élőhalottak kultuszát. A Dr. Caligari a címben is szereplő orvosról szól, aki egy alvajáró (Cesar) közreműködésével követ el gyilkosságokat. A turpisságra fény derül, az amúgy is szinte halotti állapotban lévő, öntudatlan, betegesen beesett arcú (amire a korabeli erős smink is rásegít) Cesar-t megölik, a doktort pedig elmegyógyintézetbe zárják. Az alapok tehát ebben a korai filmben is észrevehetőek, hiszen Cesar is csak mestere ráhatásával képes cselekedni, egyébként pedig fizikálisan és szellemileg sincs jelen.

Az első, már kimondottan zombikkal operáló film, a magyar kötődéssel is rendelkező White Zombie, mely teljes egészében a haiti vudu kultúrát dolgozza fel. Lugosi Béla (és a már Drakulaként is megszokott bozontos szemöldöke) alakítja a zombik felett uralkodó mestert, aki az egész szigetet rettegésben tartja furcsa alattvalóival. Ez idáig csak öntudatlan emberekről beszélhetünk, ahogyan már korábban is megemlítettük, azonban az ezután következő évtizedekben már szétmarcangolt, rothadó húsú és szagú lények kerültek a vászonra. Főleg az exploitation fogalmának kialakulásával és az emberek alapvető borzongásra való egyre növekvő igénye miatt terjedtek el ezek az undort keltő és pusztulást hozó lényeket reflektorfénybe állító filmek.

A túlélés 37. szabálya: Bárhol érhet meglepetés!

A vudu zombiktól való elválást egyértelműsíti a tény, miszerint az élőhalottak már nem egy varázsló által kreált és mozgatott lények, hanem egy általában világméretű vírus áldozataiból és az általuk megkóstolt emberekből válnak vérszomjas zombik. A történet alapja innentől kezdve a maréknyi főszereplő túléléséről szól a mutáns betegség sújtotta környezetben. A váltás idején létrejöttek igazi keverék filmek is, melyek a vámpírok és zombik vonásaival egyaránt rendelkező lényeket használtak gonoszként, elég csak megemlíteni az 1964-es The last man on earth-öt (feldolgozását Legenda vagyok címmel mutatták be 2007-ben), melynek főszereplője valóban az utolsó ember a Földön, akinek mindennapjai a hibrid lények előli bujkálással vagy azok megölésével telik.

Ebben az időszakban élte a műfaj igazi fénykorát. Vannak alkotások, melyek meghatározói a hollywoodi filmgyártásnak és a ma is használt sémáknak, illetve vannak, melyeket legszívesebben csak elfelejtenénk nevetséges sminkjük és forgatókönyvük miatt. A ’80-as években igyekeztek minden igényt kielégíteni a zombi filmek terén is. A tini filmek általános hollywoodi térhódítása miatt a rémfilmek sem maradhattak ki a sorból, a Michael J. Fox főszereplésével megjelent Az ifjú farkasember után a zombik sem maradhattak le, ezért 1987-ben bemutatták az I was a teenage zombie-t. Ezek ketten természetesen némiképp barátságosabb hangvételű alkotások. Érdekesség, hogy ugyanebben az évben jelent meg a Redneck zombies, melynek címe elég egyértelmű utalást tesz a valószínűsíthető helyszínekre és szereplőkre. Michael Jackson zombi táncosokban bővelkedő Thrillerje is az évtized és a popzene egyik ikonikus videó klipje.

A túlélés 8. szabálya: Sportolj!

Az elmúlt húsz évben lényegesen megváltoztak a zombik fizikai tulajdonságai is. Egy kicsit talán elcsépelt fordulattal élve, ahogy felgyorsult a körülöttünk lévő világ, és ezzel a mi hétköznapjaink is, úgy gyorsultak fel a filmekben szereplő élőholtak. Az eddigi filmekben csak elvétve találhattunk fürgébb lényeket, általában az embereknél is sokkal lassabbak voltak (köszönhetően a rothadó izmoknak, törött csontoknak stb.), így az egészséges karakterek ügyességén és odafigyelésén múlt csak, hogy táplálékként végzik-e. A vírus jelleg maradt, azonban sokkal gyorsabbak, erőszakosabbak és leleményesebbek lettek, szinte veszett ösztönlényként mutatták be őket.

Napjaink filmjei között már nemcsak a vérfagyasztóan szórakoztató (28 nappal később, [REC]), hanem a humort sem megvető alkotások is szerepelnek. Az angolok egyébként is híresek groteszk, fekete humorukról, melyet a Haláli hullák hajnalának stábja is sikeresen alátámasztott 2004-ben. A Simon Pegg - Nick J. Frost páros együttműködése mindig rém szórakoztató, főleg, ha ezt egy eredeti zombi film paródiában kamatoztatják. A film minden sémát felhasznál a kultuszból: vírus útján megbetegedett, agyra éhes lassú lények lepik el egész Angliát, Shaun és barátai igyekeznek túlélni a káoszt, egy krikettütő és egy ásó segítségével. Természetesen, ahogyan minden más témába vágó filmnél, az öntudatlan élőhalottakat fejük elvesztésével lehet csak megölni, ami, valljuk be, egy elég nagy paradoxon. Az utolsó jelenet sejtetni enged egy olyan jövőképet, melyben a zombik és az egészséges, élő emberek együtt tudnak majd létezni. Ezt a gondolatot viszi tovább a „házi” szörnyként kezelt élőhalott, Fido története (2009). Ebben az alternatív ’50-es évekbeli kertvárosban a fehér kerítéses házhoz és a háromgyerekes családhoz nem golden retriever, hanem zombi jár, egy különleges nyakörv segítségével ugyanis képesek megszelídíteni az egyébként veszélyes lényeket.

A túlélés 21. szabálya: Kerüld a sztriptízbárokat!

A Grindhouse produkció, azaz Quentin Tarantino és Robert Rodriguez sem maradhatott ki a sorból. Az utóbbi által rendezett, 2007-es közönség kedvenc Terrorbolygóban egy géppuskalábú lány és Rodriguez öccse próbálják megmenteni a világot a vészesen szaporodó mutáns lényektől. Hamisíthatatlan esettanulmány az exploitation zombi filmjeiről.

A legaktuálisabb lényekkel felsorakozott film viszont kétséget kizáróan az éppen három éves Zombieland. Egyfajta vizuális túlélőkönyvként is funkcionálhatna a vész idején: főhősünk egy zombik lakta világban él saját szabályrendszere szerint, melyet egészen látványosan be is mutat nekünk a film során. Itt már tényleg korunk zombijait láthatjuk: nemcsak, hogy gyorsak és erőszakosak, de már képesek fejlődni a maguk szintjén, illetve az embereket leggyengébb pillanataikban megtalálni (kerüld a mellékhelyiséget!).

Néhány éve már az irodalom is megfertőződött: Jane Austen klasszikusát átírva született meg a Büszkeség és balítélet meg a zombik, melynek – nem meglepő módon – már a vizuális adaptációját is tervezik. A nyár végén pedig Budapesten bárki jelentkezhetett a vonagló, szétrohadt testű szörnyek szerepére: az ősszel Pestre érkező World War Z stábja (Brad Pittel az élen) kereste a vállalkozó szellemű statisztákat. Nem hivatalos információk szerint majdnem háromezren jelentek meg a toborzón, kortól függetlenül. Akár csak ennek tudatában, egyben biztosak lehetünk: amíg mi lakjuk ezt a bolygót, nem lesz kérdéses a zombi filmek létjogosultsága a filmiparban.