Az elfelejtett aradi vértanúink

A világosi fegyverletételt követő felelősségre vonások, hadbírósági eljárások nem képezik a Habsburg Birodalom történetének legszebb lapjait. Nekünk, magyaroknak ezzel szemben semmi okunk szégyenkezni, hiszen a tizenhármak halálmegvető bátorsága, hősi kiállása nemzeti panteonunk egyik legdicsőbb momentuma. Éppen ezért furcsa, hogy amíg az október 6-án mártírhalált halt katonatisztek emléke élénken él bennünk, addig négy bajtársukról elfeledkeztünk, csak mert másik időpontban tértek meg teremtőjükhöz. Ez az írás az ő emléküknek szól.

A Görgey Artúr tábornok vezette feldunai hadsereg kapitulációját követően megszűnt a fegyveres ellenállás értelme. Báró Haynau táborszernagy a végletekig el volt szánva, hogy olyan megtorlással éljen, amely minden nemű lázadás lehetőségét legalább száz évre kizárja. Ebben segítségére volt herceg Schwarzenberg, osztrák miniszterelnök is, aki cinikusan így foglalta össze a megtorlás szükségességét: „Az amnesztia jó dolog, de előbb egy kicsit akasztunk.”

Báró Haynau már kinevezése után közvetlenül bizonyította, hogy elkötelezett híve a rendcsinálásnak. Alig egy héttel az után, hogy átvette a magyarországi császári hadak főparancsnokságát, felakasztatta Lipótvár védői közül azt a két honvédtisztet, báró Mednyánszky Lászlót és Gruber Fülöpöt, akik ellenezték a vár feladását. A táborszernagy elképzeléseit a megtorlásról hűen tükrözik azok a levelek, amiket gróf Radetzky marsallnak írt:

„… egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell bánni a lázadókkal, és hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani. A magyarok háromszáz év óta mindig lázadók, csaknem valamennyi Habsburg király idején törtek ki forradalmak.

(...)

Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”

Ebből az alapvetésből kiindulva báró Haynau megkezdte az előkészítését egy olyan vérfürdőnek, mely a törvényességnek még a látszatát is nélkülözte. Ennek kivitelezése pusztán annyiból állt volna, hogy a fogságba esett honvédtiszteknek megállapítják személyazonosságát, majd azt a tényt, hogy a 48-as események előtt szolgáltak a császári-királyi hadseregben, és már viszik is őket akasztani.

„… tegnapelőtt megkezdődött a dolog, felakasztattam egy Auffenberg nevű egyént, aki valamikor hadnagy volt a Mazzuchelli ezredben, aztán ezredes és Kossuth segédtisztje. – Kiss, Leiningen, Poeltenberg, Vécsey stb. is követni fogja, mihelyt megérkezik. Az eljárás a lehető legrövidebb lesz, megállapítjuk az illetőről, hogy tisztként szolgált nálunk, és fegyveres szolgálatot teljesített a lázadó hadseregben.” (Haynau levele Schönhals tábornoknak 1849. augusztus 24-én)

Az, hogy ez az elképzelés nem öltött tömeges mérteteket, lényegében annak köszönhető, hogy Görgey az oroszok előtt tette le a fegyvert, és a hadifoglyok kiszolgáltatásának volt egy rövid, két hetes átfutási ideje, mely időszak alatt az osztrák kormányra komoly nemzetközi nyomás nehezedett – többek között a szövetséges I. Miklós orosz cár részéről – az amnesztia kihirdetése érdekében.

„Most érkezett Grünne gróf Bécsből, egy minisztertanácsi határozatot hozott, hogy a vezérekre, egyéb tisztekre és árulókra kimondott ítéleteket ne hajtsam végre – ha negyven órával később érkezik, a vezéreket már a bitófán találja.” (Haynau levele Radetzky tábornagyhoz, 1849. augusztus 25-én)

Történetünk első szereplője báró Ormay Auffenberg Norbert ezredes a világosi fegyverletételt megelőző napon esett osztrák fogságba. Családja a morvaországi német arisztokrácia tagja volt, őt magát pedig a cs.kir. hadsereg hadnagyaként a galíciai lengyel forradalmárokhoz fűződő kapcsolatai miatt tartóztatták le, és 1847-ben tizennégy évi várfogságra ítélték, melyet a munkácsi várban kellett volna letöltenie. Az 1848-as események következtében hatalomra került Batthyány-kormány azonban megkegyelmezett neki, és kinevezték egy önkéntes vadászcsapat századosának. Később Kossuth szárnysegédje lett, végül ezredesi rangban az 1. honvéd vadászezred megszervezője. Hadbírósági tárgyalása a fent leírtak alapján történt, és az ítélethirdetés után néhány órával fel is akasztották Aradon, augusztus 22-én.

A magyar nyelvújítás apostolát, Kazinczy Ferencet senkinek sem kell bemutatni. A gróf Török Sophie-val kötött házasságából származó legkisebb fiuk, Kazinczy Lajos honvédezredesként tette le a fegyvert Zsibón az oroszok előtt. A tullni utásziskola elvégzése után huszártisztként kereste kenyerét, majd adósságai miatt kénytelen volt kilépni az ármádiából és polgári állás után nézni. 1848-ban újra jelentkezett a seregbe, több csatában is kitüntette magát, majd Perczel Mór tábornok seregében lett ezredparancsnok alezredesi rangban. A tavaszi hadjárat idején a Klapka tábornok által vezetett I. hadtestben lett dandár, majd hadosztályparancsnok, ami meghozta neki az ezredesi kinevezést is, később egy tartalékhadosztály szervezésével bízták meg, és ennek élén kapitulál Grotenhjelm orosz tábornok csapatai előtt. A hadbíróság golyó általi halálra ítélte, melyet október 25-én végre is hajtottak.

Lenkey János honvédtábornok Világosnál került orosz hadifogságba. 1848-ban kapitányként egy galíciai megmozdulás leverése után szökött haza százada élén. Ez a történet képezi alapját Sára Sándor 80 huszár című filmjének is. A szabadságharcban jól megállta a helyét, decemberben ezredes, márciusban tábornokká és a komáromi vár parancsnokává nevezték ki. Tizenhárom bajtársával együtt állították hadbíróság elé, de elhatalmasodó őrülete megakadályozta elítélését. Elborult elmével halt meg az aradi vár börtönében 1850. február 9-én.

Ludwig Hauk alezredest a temesvári csatát követően fogták el az osztrákok. Az ő esetében komoly dilemma volt, hogy hol is rendezzék meg a tárgyalását, mivel Hauk korábban mint bécsi újságíró aktívan részt vett az ottani forradalmi megmozdulásokban, ez után Magyarországra szökött, hogy ott beálljon a honvédseregbe, majd hónapokig Bem alatt harcolt Erdélyben, később a temesvári ostromsereghez csatlakozott. Fogságba esése után végül mint honvédtisztet Aradon ítélték el és utolsóként végezték ki 1850. február 19-én.

Természetesen a szabadságharcban való részvételért sokakat sújtottak halálos ítélettel, és ezek közül több mint százat végre is hajtottak. Aradon csak a szabadságharc katonai vezetői fölött ítélkeztek, és a fentebb megemlített négy tiszt semmiben sem maradt el tizenhárom bajtársa mögött, így joggal tarthatnak igényt emlékezetünkre.