Az egykor „tejjel-mézzel folyó magyar Kánaán” – Csukovits Enikő előadása a Bölcsész Akadémián

 

Csukovits Enikő, az MTA BTK Történelemtudományi Intézetének tudományos munkatársa Magyarországról és magyarokról címmel tartott előadást a Bölcsész Akadémia hallgatóinak. A rendelkezésére álló közel egy órában arra kereste a választ, hogy a középkorban mi, magyarok milyen szerepet játszottunk Nyugat-Európa életében, és hogy hol is helyezkedtünk el az országok „hierarchia-létráján”.

Ahhoz, hogy a témához közelebb kerüljünk, vissza kell térnünk a középkori királyságok korába és elképzelni annak hétköznapjait. Mivel – mint annyi másról a történelemírás előtti korszakokból – nincsenek részletes feljegyzések, így az előadó a sokszor szubjektív jellegű forrásanyagokra támaszkodott, melyek közül többel részletesebben is megismertette a hallgatóságot.

Ezek a források több különböző helyről származtak, így voltak kalandozásokról szóló feljegyzések, Zsigmond nyugat-európai forrásai, melyek magyar királyi mivoltáról tesznek említést, a nagy csatákról szóló tudósítások vagy éppen a szomszédos országok írásos anyagai. Emellett, ha a magyar seregek külföldön jártak, vagy ellenkezőleg, külföldi jött hozzánk látogatóba, vagy valamely komolyabb csapás érte hazánkat (tatárjárás, törökök), arról beszéltek, és le is jegyezték azt. Mindben találunk magyarokról szóló állításokat.

Az első és talán legörömtelibb információ hazánk akkori állapotáról az, hogy mindenben gazdagok voltunk: „tejjel-mézzel folyó Kánaán” volt a magyar föld. Ennek egyik legszembetűnőbb bizonyítéka, ahogy e korban beszélnek rólunk: sokkal többször szerepelünk a térképeken, mint más országok. Ezt támasztják alá azok a Descriptio Europae Orientalisból származó feljegyzések is, amelyek ilyen vagy olyan okból említik hazánkat: szinte kivétel nélkül pozitívan nyilatkoznak a magyarokról szomszédjaink (amire azóta sem találunk példát).

Megtekintettük a különböző korokban népszerű regények, lovagregények leírásait is, melyekben bár azt írják, hogy nem ismerik jól a Magyar Királyságot, keveset tudnak róla, mégis nagy tisztelettel viseltetnek iránta. Királyainkat annyira tisztelték, hogy ha csak meghallották valakiről magyar nemesi származását, azonnal barátsággal fogadták, és gondoskodtak róla. Dicséretes volt magyarnak lenni, vagy ha valaki nem is volt az, akkor az szeretett volna lenni. Volt, hogy az elbeszélésekben valakit csak azért neveztek meg magyarnak, hogy ezzel növeljék rangját.

A királyok mellett a korban mindig nagy szerep jutott a hadseregnek is, így nem csoda, ha a tanárnő ennek részletezésével zárta az előadást. Nagy Lajos nápolyi hadseregei sokszor szerepelnek a korabeli forrásokban, az eddig megszokott módon, nem rossz színben feltüntetve hazánkat. A magyarok harcmodoráról szóló beszámolókban mindig előkerült egy nyíl vagy egy íj, amelyek egy-egy fantasztikus történet keretében kontextualizálódtak. Aki akkoriban rólunk olvasott, biztosan nem csalódott. (Bár itt érdemes megjegyezni, hogy a kalandozások, amelyeket a mi történelemkönyveinkben a legnagyobb jóindulattal ábrázolnak, bizony az elszenvedő alanyok országaiban nem kaptak ekkora korrektúrát.)

Aki ezt a csütörtök estét Csukovits Enikőre áldozta, egész biztosan pozitív identitásformáló gondolatokkal tért haza. Jó volt hallani arról, amikor még dicsőséges benyomást tudtunk kelteni a körülöttünk élőkben, és a krónikások nem folyamatos bukásokról számoltak be. Érdekes volt az akkori történeti forrásokba betekinteni, amikor még egészen máshogy álltak hozzá a történetíráshoz. A királyok és lovagok időszakának stilizált legendái nagyszerű terepet nyújtottak egy tiszteletre érdemes magyarságkép befogadására, amely, ha csak egy estére is, de büszkeséggel tölthetett el mindenkit, aki végighallgatta az előadást.