„Az egész családom egy meghatározó művészeti élmény” – interjú Tóth Magdolnával

Tóth Magdi a PTE Művészeti Karának másodéves szobrász szakos hallgatója. Elég csak ránéznünk egy hétköznapi szettjére ahhoz, hogy világossá váljon, nem egy hétköznapi lánnyal állunk szemben; szinte egyértelmű már a megjelenéséből is, hogy művészi babérokra tör. Magdi korai szakmai sikereit és sokoldalúságát jó példázza, hogy a közelmúltban szülőfaluja templomának falára domborművet készített, illetve múlt hónapban festményeiből (!) nyílt kiállítás a Répce Galériában, amiről Torjay Valter festőművész, művészettörténész is szuperlativuszokban beszélt. 
Családjában ez nem is olyan meglepő, hiszen szülei művésztanárok, emellett édesanyja textil-, édesapja pedig festőművész, aki a közelmúltban kapott Munkácsy-díjat. Vajon milyen az élet egy ilyen nem mindennapi családban? Milyen plusz tartalmakat kaphatsz, ha ennyi „szakmabelivel” vagy körülvéve? Mik a művészlét legnagyobb nehézségei? Mindez kiderül az interjúból.
 
PécsiBölcsész: Milyen az élet, az alaphangulat egy művészcsaládban?
 
Tóth Magdolna: Nem sokban különbözik egy rendes családtól, csak mással foglalkozunk. Jellemző, hogy elég szétszórtak vagyunk, gyakran nem találjuk a dolgainkat. Apukám például könyveket gyűjt, szóval az egész házunk úgy néz ki, mint egy nagy könyvtár. Kevésbé racionálisak a szüleim, könnyebben elcsúsznak dolgokon, de azért nem olyan végletes egyikük sem, mint amire általában gondolunk, ha művészekről beszélünk. Ők például sosem az alkoholtól vagy a drogtól várták az ihletet. Mindketten olyanok, akik szépen csendben elvonulva létrehozzák azt, amire hivatottak. Ha ezt így megtették, az elég nekik. Egyébként négyen vagyunk testvérek, úgyhogy anyukámnak a gyereknevelés mellett kevesebb ideje volt művészeti tevékenységre, apukám is inkább elméleti dolgokat írt. Emellett a Vas megyei XX. századi képzőművészeti alkotásokat gyűjtötte össze néhány művésztársával. Padlásokról, innen-onnan összeraktak egy állandó gyűjteményt. Kiderült, hogy Vas megyében létezett egy korábban működő művészeti szabadiskola, csak éppen az alkotásaikat senki nem gyűjtötte össze, nem dolgozta fel. Most viszont ezek egy kiállítás keretében megtekinthetők a Vasvári Békeházban, mert az ottani polgármester asszony fogékony volt erre az ötletre és lehetővé tette, hogy ennek a tárlatnak helye legyen.
PB: Édesapád, Tóth Csaba a közelmúltban kapott Munkácsy Mihály-díjat. Minek köszönhette elismerést?
 
TM: Apa nagyon-nagyon régóta dolgozik, a fiatalságát már egyértelműen festéssel töltötte. Igazából az életművéért kapta a díjat. Neki is voltak korszakai, fiatalon rengeteget kísérletezett, sok mindent kipróbált, végül megtalálta azt a kifejezésmódot, amivel évekig dolgozott. Négyzet alakú képeket festett, 130x130 centis, fekete keretes mindegyik. Régi műalkotásokat fest újra monokrómban, négyzetesre átkomponálva és ezekre ír egy-egy latin szót. Apa művei tulajdonképpen szótárként működnek, amik összekötik a régi alkotásokat a mostaniakkal és még adnak hozzá egy plusz értelmezést is. Ez a plusz értelmezés pedig abból fakad, amit az adott mű apukám számára jelent. Sokan másolásnak fogják fel azt, amit ő csinál, de ez nem csak másolás, hanem rengeteg plusz tartalommal tölti meg a régi képeket. Az volt a koncepciója, hogy Malevics fekete négyzetéből  elővarázsolja a klasszikus műveket. Mindannyian nagyon örültünk annak, hogy megkapta a Munkácsy-díjat érte. Kellenek a visszajelzések, elismerések, mert ezek azt bizonyítják, hogy igen, van, akit érdekel, amit csinálsz. Ez nagyon fontos egy művész életében.
 
PB: Vannak meghatározó művészeti élményeid, amik a családodhoz kötődnek?
 
TM: Tulajdonképpen az egész családom egy meghatározó művészeti élmény. Mindig a szüleim tereltek arrafelé, hogy rajzoljak, ahogyan a testvéreimet is. Gyakran jártam kiállításmegnyitókra velük kiskoromban. Az alkotó és az alkotásokról vitatkozó emberek mindig jelen voltak az életemben. Sok emlékem van arról is, amikor vendégek jöttek hozzánk. Olyankor mindig nagy beszélgetésekre lehetett számítani. Egyszer például az egyik volt tanárom és apukám egy röpke este alatt kivesézte a XIX. század művészetét, én pedig azt hallgattam kisgyerekként, hogy Van Gogh miket és miért festett, meg, hogy mik voltak Cézanne alkotásainak mozgatórugói.
 
PB: Vannak vicces élethelyzetek, amik egy átlagos családban nem valószínű, hogy előfordulnak?
 
TM: Természetesen. Apukámnak gyakran vannak érdekes magánakciói. Többször előfordult, hogy hazamentem és közölte velem, hogy most elmegyünk tájképet festeni, mert jött egy megrendelés, ma délután visznek ki minket egy kisbusszal. Mindig az utolsó pillanatban tájékoztat az ilyesmiről. Aztán ha otthon bármit elkezdek festeni, akkor a szüleim rendszerint előtűnnek a semmiből és félóránként ránéznek a készülő műre. Sokszor vicces viták is kialakulnak egy-egy csendélet fölött, amikor apukám megszólal: „Szerintem ez már kész van.”, majd anyukám helyesbít: „Nem, Csabi, szerintem ez még nincs kész, csinálja csak tovább.”  Ez amellett, hogy megmosolyogtató, nagyon klassz is, hiszen mindig érdeklődve fordulnak afelé, amit éppen alkotok, ha elrajzolok valamit, akkor pedig szólnak.
PB: Milyen (művészeti) örökséget, szemléletmódot hozol otthonról?
 
TM: Rengeteg értéket kaptam a szüleimtől. Ezt mindig tudtam, de mióta felnőttem, sokkal egyértelműbb lett. Abból adódóan is, hogy katolikusok, kaptam tőlük egy alapvető tartást, ami meghatározza a feladataimhoz és az élethez való hozzáállásomat; megtanították, hogy mindig kell, hogy legyen célom. Nyilván a szakmai oldalon is sokat adtak. Még mindig fontos a véleményük, szoktam tőlük tanácsot kérni, ha elakadok a figurális ábrázolással, meg a féléves összes rajzomat haza szoktam vinni, hogy megmutassam nekik. Ők tanárok is, ezt én próbálom kihasználni. Van sok csoporttársam, akinek egyetlen művész sincs a családjában, így az egyetemből adódó túlterheltség mellett még pluszban ott van bennük a frusztráció, hogy a szüleik nem értik, amit csinálnak. Anya és apa ért engem, sőt segíteni is tudnak a munkáimban; ugyanakkor nem akarnak a saját irányukba terelni, nem mondják azt, hogy csináljam úgy, mint ők. Azt is elfogadják, ha másfelé megyek.
 
PB: Mit jelent neked a művészet?
 
TM: Egy alapvető kifejezési forma, ami a létezéshez szükséges. Nem csak a képzőművészetre gondolok itt, hanem zenére, irodalomra is. Szerintem ezek mind kellenek ahhoz, hogy teljes tudjon lenni az életed.
 
PB: Milyen előnyei, hátrányai vannak a művészlétnek, amiket esetleg már te is tapasztaltál/tapasztalsz?
 
TM: Egy képzőművész diplomával nem lehet elhelyezkedni, ezért sokan végeznek még mellé tanár szakot, amivel művészeti szakközépiskolában vagy egyetemen taníthatnak. Abból, hogy csak festesz, szobrokat készítesz, megrendelésre dolgozol, nagyon nehéz megélni úgy, hogy közben ne veszítsd el saját magadat. Nehéz elkerülni, hogy olyan művésszé válj, aki csak a megrendelő elvárásainak felel meg. Elsősorban azért lesz művész valakiből, hogy a saját gondolatait kifejezésre juttassa. Ha ezt nem tudja megtenni, akkor elveszti az identitását. Ha pedig szükségszerűen mellékállást kell vállalnia az illetőnek a művészet mellett, akkor ez felemésztheti az energiáját. Említettem például anyukámat is, akinek azért van kevesebb munkája már évek óta, mert neki az első mindig a gyereknevelés volt és a négy gyerek sok idejét elvette az alkotástól. Azért ennek a pályának vannak egyértelmű előnyei is: ha művészettel foglalkozol, akkor mégiscsak azt csinálod, amit akarsz, ami neked fontos, amivel úgy érzed, átadhatsz valamit, nagyon nagy szabadságot kapsz. Emellett teljesen ki tudja kapcsolni az embert és fel is töltődsz közben. Én ezért alkotok.