Az ázó tudósító (Katlanközvetítés – 1. nap)

Ülök a sátramban és ázom. Illetve szerencsére csak a sátram ázik. A hajam már szárad. Az időjárás idén közepesen kegyes az Ördögkatlan Fesztiválhoz, de legalább rászorítja a tudósítót, hogy megkésett cikkét végre befejezze. Körülöttem a többi sátorból szól a zene, valaki épp zuhanyozni indul, valahol lelkesen kártyáznak, szóval nem úgy tűnik, hogy az eső bárki kedvét letörte volna. Én pedig otthonosan ülök az egész közepén és azon töröm a fejem, hogyan is lehet átadni ezt a hangulatot annak, aki nem ismeri.
 
Ugyanis amikor az elmúlt hónapokban lelkesen újságoltam, hogy megyek az Ördögkatlanra, és valaki visszakérdezett, hogy remek, de mégis mi ez és miért lesz jó nekem, mindig csak hebegni tudtam. Mert hiába sorolom fel, hány remek színházi előadás, már jól ismert és épp feltörekvő zenész, alkotóműhely, társulat és alapítvány költözik le ilyenkor ebbe a pár baranyai faluba, azzal vajmi keveset tudok visszaadni a hangulatból, ami nemhogy meghatározó része, de egyenesen kulcsa a Katlan-élménynek. Erről bármilyen fellépőlistánál többet árul el például az az apróság, hogy ha egy előadás háromszor szerepel a prospektusban, akkor három teljesen különböző, de ugyanolyan kifejező ajánlás olvasható mellette. Vagy egy olyan epizód, mint amikor Scherer Péter (alias Pepe) a sorban előttem állva megkérdezi, van-e nálam véletlenül műsorfüzet, mert ha igen, szeretné kölcsönkérni egy percre. (Véletlenül volt nálam. És sikerült megállnom, hogy autogramot kérjek rá.) Vagy az, hogy az időnként érkező futó záporok sem tudnak ártani a fesztiválozók jókedvének.
Magán a keddi megnyitón is ilyen derűs hangulat uralkodott, enyhe, még épp megbocsáthatóan bájos szervezetlenséggel ötvözve. Rutinos katlanozóknak már nem is lehetett kérdés, hogy a hangulatot a Wombo Orchestra alapozza meg: a túlnyomórészt rézfúvósokból álló francia banda évek óta az Ördögkatlan kedvenc törzsvendége, repertoárjuk nagy részét már a közönség is énekli velük. Produkciójukat követően az Ördögkatlan főszervezői, Kiss Móni és Bérczes László léptek színpadra és a továbbiakban felváltva fejezték ki köszönetüket a fesztivál különböző kulcsembereinek és konferálták föl a megnyitó további zenés produkcióit. Végül – ha csak virtuálisan is – megjelent a fesztivál két fővédnöke: Törőcsik Mari hangja felvételről szólalt meg, Cseh Tamást pedig az „Apa kalapja” című szám idézte meg.
 
Miután végre elhangzott, hogy „Megnyitjuk a 11. Ördögkatlan Fesztivált!”, megkönnyebbülten a faluközpont felé vettem az irányt, hogy elkapjam azt a Katlanbuszt, amellyel kényelmesen kiértem volna a Sztalker csoport premierjére a Nagyharsány külterületén fekvő Szoborparkba. A hangsúly az előző mondatban a „volna” szócskán nyugszik, ugyanis az infopultnál megtudhattam, hogy a Katlanbuszok csak másnap állnak hadrendbe, vagyis ma este vagy gyalogolok három kilométert a bicikliúton, vagy autóstopra bízom a szerencsémet. Miután Nagyharsány főutcáján végignézve több égnek meredő hüvelykujjat láttam, mint kerítésoszlopot, úgy döntöttem, már úgyis rám férne egy üdítő séta. És bár első körben csak magamat vigasztaltam ezzel a gondolattal, végül tényleg élveztem az utat a szőlők és napraforgóföldek között, a Szársomlyó méltóságteljes lejtőjének tövében.
 
A Sztalker csoport nevét sok helyről ismerhetik a kultúrát kedvelők. Az ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós nevével fémjelzett társaság számos sikeres színházi előadást tudhat a háta mögött, de korántsem ülnek nyugodtan az így szerzett babérjaikon, hanem időről időre újabb „kultúrprojekttel” állnak elő: legutóbb például az automatákból vásárolható Poket zsebkönyvekkel. A Szoborparkban pedig a csoport első önálló bemutatóját láthattuk az amfiteátrum kőlépcsőin szorongva.
Le kell szögeznem, hogy a feldolgozásra választott szöveg, William Faulkner „Míg fekszem kiterítve” című kisregénye egyáltalán nem könnyű nyáresti szórakozás. Szereplői a haldokló anyjuk köré gyűlő fiútestvérek, akik a maguk módján igyekeznek megküzdeni az elmúlás (és az élet) gondolatával. Van, aki a praktikumok elintézésébe menekül, van, aki depresszív gondolatokba, van, aki tagadásba. Végül pedig együtt kell megbirkózniuk a rájuk maradt feladattal: elvinni anyjuk koporsóját a városba, a családi kriptába.
 
A súlyos téma ellenére az előadás gegek sorozatával kezdődik. A fiúk tanácstalan téblábolását például egy hosszú perceken át tartó, bohóctréfának is beillő komplex jelenetsor ábrázolja, amely során ami tud, az eldől, lehull, szétesik... (Az ebben mondhatni önálló szereplőként bemutatkozó díszletet a szintén a Sztalker fénykörébe tartozó Sufni asztalosműhely készítette). Hamarosan azonban elhalt a nevetés, ahogy a hosszú monológokkal egyre mélyebbre merültünk a gyásszal küszködő testvérek érzéseibe. A szöveg nem adta magát könnyen, sokszor nehéz volt követni, de ha valaki hajlandó volt koncentrálni, megérezhetett valamit abból, amit szavakkal csak nehezen lehet kifejezni. Meg kell valljam, engem nem végig ragadott magával az előadás, de az utolsó jelenetek, amelyekben ha csak virtuálisan is, de megjelent az anya narrációit felvételre mondó Törőcsik Mari, kicsit elemeltek a földtől. Jó érzés volt a végén, a reflektorok elsötétedése után fölnézni a láthatóvá váló csillagos égre.
 
Elállt az eső. A hajam is megszáradt. És lassan kezdődik a pólószitázás a PécsiBölcsész udvarban. Ideje elindulnom, hogy mire leszakad a következő zuhé, megint legyen miről írnom.