Az angol úriemberek a lovak közé dobták a gyeplőt

Elöljáróban le kell szögeznem: tisztában vagyok vele, hogy a Kingsman: A titkos szolgálat egy megosztó alkotás volt. Számtalan ismerősöm, akivel amúgy sok mindenben egyezik az ízlésünk, csak húzta rá a száját, belőlem viszont olyan lelkesedést váltott ki, mint nagyon kevés film (pláne akcióvígjáték), azonban nehezemre esik épkézláb módon megfogalmazni, miért. Ez elég kényelmetlenül érint – leginkább azért, mert a második rész, a Kingsman: Az aranykör ugyanilyen hatással volt rám, és épp kritikát készülök írni róla. De azért megpróbálom.
 
Azt hiszem, ha össze kéne foglalnom a két film legnagyobb erősségét, az lenne, hogy egyáltalán nem veszik magukat komolyan. Teljesen nyílt, csípős iróniával viszonyulnak mind a kémfilm műfajához, mind a szereplőiken keresztül megjelenített kulturális sztereotípiákhoz. Ebben a tekintetben a folytatás túl is szárnyalja az eredetit: minden elemre, amely az előző filmben szórakoztatónak bizonyult, rátesz még egy lapáttal, de közben mintha kikacsintana a nézőre: „Tudjuk, hogy épp a túlzást is túlzásba visszük, de hát valld csak be, élvezed, nem?”
Én bevallom, élveztem. Pedig amikor az első képek és előzetesek megjelentek, még kifejezetten tartottam ettől a filmtől. A Kingsman amerikai megfelelője, a Statesman már erőltetettnek tűnt, a kiragadott akciójelenetek nem hatottak meg, és bár a lelkem mélyén rejtőző rajongó kislány felujjongott, amikor megjelent a félszemű Colin Firth, nehezen tudtam elképzelni, hogyan lehetne erőltetettség nélkül visszahozni a karakterét az első rész után.
 
Az alkotók azonban félresöpörték az ehhez hasonló kicsinyes aggodalmakat és – hogy egy ideillő metaforával éljek – lecsavarták a hangtompítót a fegyverekről. Már a legelső jelenet olyan autósüldözésbe torkollik, amilyet más filmek a dramaturgiai csúcspontra szoktak tartogatni. A világ megmentésénél nagyobb konfliktust ugyan nem tudtak kitalálni, de minden verekedés balettprodukciót megszégyenítően koreografált, minden kütyü elképzelhetetlen dolgokra képes, és egy fejlövést könnyebb gyógyítani, mint a náthát. (Üdv újra a csapatban, Harry Hart!) Azonban ezeken az egyébként hajmeresztő mozzanatokon is érezhető az idézőjelesség, az önirónia, így kínos érzések helyett a humor forrásai lesznek. Két poén közé pedig még az is belefért, hogy kiemeljék az érzelmi kapcsolatok fontosságát és fölvessenek pár érdekes kérdést a droghasználat etikájáról.
 
Mindemellett el kell ismernem, hogy a történetvezetés nem hibátlan, akadnak benne logikai botlások. Ezen kívül engem zavart, hogy a film a jelentősebb haláleseteken is elég könnyen átlendül – az egyik szereplő nyíltan ki is jelenti, hogy „nincs idő érzelmekre”. És valóban nincs: a film pörög tovább, jön a következő fuldokló nevetés, elsodor a hangulat, és legfeljebb akkor sajdul meg a szívünk, amikor a moziból kifelé azt számolgatjuk, kik is szerepelhetnek majd a folytatásban, ha lesz. De ha már a karaktereknél tartunk, nem csak negatívumok akadnak: a főgonosz figurája például sokkal komolyan vehetőbb, mint az első filmben. Valamint be kell ismernem, hogy bár először nem örültem Elton John szerepeltetésének, a figurája ténylegesen hozzájárult a történethez, a zenéje pedig tökéletesen megalapozta néhány jelenet hangulatát.
 
Mindent összevetve: akinek a Kingsman első része nem nyerte el a tetszését, ne gondolja, hogy ez a második során változni fog. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy az eredeti filmet kedvelők között is lesz olyan, akinek Az aranykör már túl sok a jóból. De biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül akad más is, aki kimerültségtől remegő rekeszizommal kel fel a moziszékből ezután a bő másfél óra után, és még egy jó darabig nem bírja letörölni az arcáról a vigyort, ha ugrókötelekről vagy húsdarálókról esik szó.