Az ámokfutásról szakszerűen – interjú Kulcsár Gabriellával

Az iskolai ámokfutás nem ismeretlen jelenség számunkra, tudásunk és érdeklődésünk mégis gyakran csak az elkövetett borzalmakig terjed. Vajon hogy jut el valaki odáig, hogy fegyvert ragad és ártatlanokat öl? Közbeléphetünk? Megelőzhetjük? Kérdéseinkre Kulcsár Gabriella (PTE ÁJK Kriminológiai és Büntetés-végrehajtási Jogi Tanszék) válaszolt, akinek a témában írt PhD dolgozata nemrégiben könyv formájában is megjelent.

PécsiBölcsész: Mielőtt belekezdünk, tisztázzuk, mikor is beszélhetünk ámokfutásról?
Kulcsár Gabriella: A kutatásomban egy átfogó, saját definíciót használtam. Az iskolai ámokfutás két vagy több áldozattal járó emberölés vagy annak kísérlete;
amelyet az oktatási intézmény jelenlegi/volt diákja, illetve egyéb, az intézményt szimbolikus jelentéssel felruházó – jellemzően serdülő vagy fiatal felnőttkorú – személy követ el; nyugalmi periódus („érzelmi lehűlés”) nélkül; előre kitervelten; az áldozatokat részben vagy teljes egészében véletlenszerűen választva; demonstratív jelleggel; a saját biztonságára tekintet nélkül; az iskolában vagy ahhoz funkciójában szorosan kapcsolódó területen. Tehát az elkövető vagy kifejezett célja, hogy minél több embert megöljön, vagy nem bánja, ha sokan meghalnak - olyanok is, akik nem előre kiszemelt áldozatok.

PB: Mit jelent, hogy nyugalmi periódus nélkül?
KG: Ennek kiemelése azért fontos, hogy elkülönítsük az ámokfutást a sorozatgyilkosságoktól. A fő különbség az, hogy a sorozatgyilkos az elkövetések között vissza-visszatér a normális életéhez, ezek a nyugalmi periódusok, az érzelmi lehűlés szakaszai.

PB: Jellemzően hogyan végződik az ámokfutás az elkövető számára?
KG: Az általam részletesen vizsgált 76 eset (ez 78 elkövetőt jelent, mert két esetben kettő elkövetője volt az ámokfutásnak) 43%-a végződött öngyilkossággal, 19%-ában szintén megjelent az öngyilkossági szándék, de ezek nem halállal, hanem letartóztatással végződtek. 38%-nál nem tudunk szuicid szándékról, ezek szintén letartóztatással végződtek.

PB: A nehezebb fegyverhez jutás miatt mondhatjuk-e azt, hogy Magyarországon nincs akkora veszélye egy iskolai ámokfutásnak, mint mondjuk Amerikában?
KG: Igen, szerintem mondhatjuk. Azzal tisztában kell lennünk, hogy ennek mindig fennáll veszélye, ezt bizonyítja a pécsi eset is. Nyilván azáltal, hogy nálunk sokkal szigorúbbak a fegyverhez jutás szabályai – amiről azt gondolom, hogy abszolút jó dolog – kisebb az esélye a fegyveres elkövetésnek. Viszont egyéb rizikófaktorok, például bizonyos személyiségzavarok és lélektani állapotok, családi patológiák vagy az iskolai zaklatás különböző formái nálunk ugyanúgy jelen vannak, mint a világ többi részén. Annak örüljünk, hogy a fegyverhez jutás ilyen nehéz, mert az ámokfutás többi kockázati tényezőjét tekintve nem igazán különbözünk Amerikától és más nyugati kultúráktól.

PB: Az ámokfutást minden esetben lőfegyverrel követték el az általad vizsgált esetekben?
KG: Lőfegyver – egy-két esetet leszámítva -, mindenhol volt. Inkább az a jellemző, hogy a lőfegyvert kiegészítették késsel, bombákkal, fejszével. Azt gondolom, hogy két okból részesítik előnyben a lőfegyvert az elkövetők: egyrészt nagyon gyorsan lehet vele sok ember életét kioltani, másrészt a lőfegyver a férfiasság szimbóluma. Az elkövetők 96%-a pedig férfi. Ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert az ámokfutás mindig a férfiasság reparálásának patológiás módja is. És ebben a fegyver, mint szimbolikus tárgy, abszolút fontos, nagy jelentőséggel bír.

PB: Felismerhetjük azokat a környezetünkben, akik esetleg közel járnak ahhoz, hogy egy ilyen lépést megtegyenek?
KG: Azt gondolom, hogy a megfelelő megközelítés nem az, hogy ámokfutókat keresünk, mert ez nagyon könnyen vezethet stigmatizációhoz. Inkább próbáljuk meg észrevenni azokat, akik segítségre szorulnak körülöttünk, akik valami miatt nem tudnak megküzdeni a problémáikkal. Ilyen szempontból mindegy, hogy azok a problémák objektíve mekkorák, mert sokszor egy apró esemény is szubjektíve nagy súllyal bírhat (iskolai kudarc, szerelmi kudarc, gúnyolódás a társak részéről). Odafigyelve kéne élnünk az életünket, hogy azokban a közösségekben, amelyekbe tartozunk, vegyük észre, ha van olyan személy, aki azt az érzést kelti bennünk, hogy nincs jól, önagresszív vagy agresszív tendenciákat mutat. Fontos látnunk, hogy az ámokfutás csak egy speciális extrém esete a devianciáknak. Segítő attitűddel más devianciákat is megelőzhetünk.

PB: Az öngyilkosságra készülőknél jellemző a cry for help jelensége, ami egy utolsó segélykérés az öngyilkosság megkísérlése előtt. Ámokfutóknál is beszélhetünk ilyen értelemben cry for help-ről az eseményt megelőzően?
KG: Igen, ezt leakingnek (=szivárogtatás) nevezzük, és nagyon hasonló jelenség, mint a cry for help. Az ámokfutók a tervezett tettükről elejtett írásos vagy szóbeli utalásaikkal tulajdonképp kockáztatják azt, hogy lefülelik őket, és ezt pszichológiai értelemben nem tekinthetjük véletlen kockázatvállalásnak. Ez az ambivalencia tudattalan megnyilvánulása: egyrészt vágynak arra, hogy elkövessék a tettüket, de arra is, hogy megállítsák őket. Szerencsére több olyan eset volt már a világban, amikor felfigyeltek a leakingre, és így nem került sor az ámokfutásra.