Az alsó út és a felső út

1. Visszatérő álom
 
Néha olyan érzésem van, mintha mindig ferde mennyezetek alatt aludnék. Közvetlenül a tető alatt élek és közvetlenül a tető alá kerülök, majdhogynem sorsszerűen, amíg a bejárati ajtó végtelenül távolinak tűnik és az utca egy más világnak. Ezeken a ferde mennyezeteken időnként megcsúsznak az egyébként precízen felépített gondolataim, lyuk támad rajtuk, mint az elcsúszott lemezek között, és beszivárognak a sejtések, amik félig gondolatok, félig pedig érzések. Keresgélek ebben a struktúrában önmagam után, de nem ismerem fel. Valami elszökött. Szökése keresztültűzi az éjszakát, mint egy fényes fonál. Kinyúlik valahová az ismeretlen távolba. Álmomban újra és újra kérdezni akarok valamit. Nem tudom, kitől. Nem tudom, mit. Követem ezt az embert és próbálom megszólítani. Mert meg kell kérdeznem… meg kell kérdeznem. De elfelejtettem a kérdést. Már ha tudtam egyáltalán valamikor. És amíg nem tudom a kérdést, addig nincs okom megszólítani őt. Lelassítom a lépteimet és hátramaradok, amíg végül eltűnik a szemem elől. 
 
2. A felső út
 
Miért kerülőúton megyek haza, magam sem tudom. Talán csak látni szeretném még egyszer a karácsonyi fényeket, mielőtt véget ér a december és végleg varázsukat vesztik; talán csak unalomból. Bárhogy is van, ez nem az az idő, amiben az ember szívesen sétál. Hideg is, sötét is és a karácsony elmúltával főleg kiábrándult. Az angyalok szertefoszlanak és újra kiüresedik az ég. Mégis teszek egy felesleges kört, keresztül a még karácsonyi díszben hagyott tereken. Egy kereszteződésben megállok. Innen két út vezet hazafelé. Az utcák neve nem számít, magamban úgyis csak úgy nevezem, hogy a felső út és az alsó út. Felső út, mert ha ezen megyek hazafelé, felülről érkezem a meredek utcánkba, amíg az alsó útról az aljába érek. A testvéremmel régebben sokszor vitatkoztunk, hogy melyik a rövidebb. Én a felső út mellett határoztam el magam, ő az alsó mellett. Végül addig vitatkoztunk, amíg megnéztük a térképen. A két út egyforma hosszú. Ez kifogta a szelet a vitorlánkból. Hányszor vitatkoztunk, a semmin. És nem jutott eszünkbe megnézni a térképen. Nevettünk rajta. 
Nem mertem egyedül maradni a földön fekvő emberrel, nemhogy felébreszteni. Megállítottam az első utamba kerülő autóst, hogy jöjjön oda velem. Egy fiatalember volt, fehér autóban. Ő térdel éppen az aszfalton, ébresztgetve az ájult férfit, amíg én telefonálok.
– Szükség van mentőre? – kérdezik a vonal túloldaláról.
Ha nem kerülő úton megyek, nem találok egy embert a földön hazafelé. Ha nem a felső úton megyek, nem kellene ezzel foglalkoznom. Az ájult férfi deréktól lefelé egy viharvert biciklibe van gabalyodva. Nagyot eshetett – gondolom és remélem, hogy nem elütötték.
– Igen.
– Máris kapcsolom a mentőszolgálatot – mondja az operátor és akkor döbbenek rá, hogy véletlenül a rendőrséget hívtam a mentők helyett. Még telefonálok, amikor a szemem sarkából meglátok egy alakot a szemközti fal árnyékában. Nem is annyira egy alakot látok, mint öt fénypontot. Próbálom megfejteni, mit nézek. Két fény fekete cipőjének orra, két fény a szemeiben tükröződő narancssárga lámpafény és egy a homloka felett, a kucsmáján megcsillanó jelvény. Csak a jelvény láttán döbbenek rá, hogy egy rendőr áll szemben, az utca túloldalán. Olyan halkan jött, nem is hallottam, mikor érkezett. Jelenléte bezárt egy kört, kiegészített egy képet, egy véletlen szimmetriát hozott létre, ahol egy ember fekszik az úton, egy másik mellette térdel és két alak áll az utca két oldalán, a falak tövében. Valahonnan ismerős ez a kép. Emlékek villannak fel és buknak alá a fejemben, mint apró, fürge kis halak raja. Nem tudom felidézni. Az egész ember csak öt fénypont a fal árnyékában és halványan derengő körvonal. Nem látom az arcát. Az ájult férfi most magához tér, felül. 
– Hol vagyok? – kérdi. A fiatalember, aki eddig ébresztgette, elmondja az utca nevét.
– Az jó, mert itt lakom – részeg az istenadta. Legalábbis azt hiszem. Nem érzem az alkohol szagát, de az nem jelent semmit. Meg vagyok fázva.
– Mindjárt jön a mentő – mondja a fiatalember.
– Nem kell mentő – tiltakozik a biciklis és már tápászkodik is fel.
– Szükség van asszisztenciára? – kérdi a rendőr.
– Nem – a két férfi egyszerre felel, az egyik imbolyogva a biciklijére támaszkodik, a másik támogatja. A fénypontok még egyszer megvillanak, majd eltűnnek, ahogy a rendőr sarkon fordul és elsétál. Úgy érzem, megint elfelejtettem valamit. 
A grafikát Szabó Anna készítette. 
 
3. A csiga
 
Hazamegyek és rágyújtok egy cigarettára. Mire elnyomom a csikket, már meg is feledkezem az egészről. A diplomamunkámra gondolok, a vizsgákra, amik januárban még előttem állnak, az írásaimra, amiket be kell fejeznem. És azt is teszem. Hónapokig tanulok, a diplomamunkámon dolgozom, írok. Nem gondolok az ájult emberre az aszfalton, a rendőrre vagy az autósra, aki megállt segíteni. Májusban megérkezik a tavaszi eső. Kopog a cserepeken, veri az ablakokat, kimossa a port a szmogos városi levegőből. Az utcánk árad, kisebb folyóvá változik, aminek sodrásában egyre gyűlnek és úsznak a lehullott hársfavirágok, falevelek, apró kavicsok. Eső után az utcára sétálok és csak élvezem az ázott aszfalt és a falakkal körbezárt kertek vizes föld-illatát. Az úttesten csiga mászik, fénylő nyákcsíkot húzva maga után. Át fognak gurulni rajta az autók, gondolom, és két ujjam közé csippentve átviszem a járdára. Értelmetlen, tudom. Úgyis újra ki fog mászni vagy ha nem, mit számít nekem egy csiga élete? Nem az én dolgom. Erre a gondolatra megütközöm, mint aki útja során egy láthatatlan falat talált. Csakhogy ez a fal belül van. Mert az, hogy a csiga az úton van, nem tűnt helyesnek. Ezért megálltam és félreraktam. Ahogy az sem tűnt helyesnek, amikor egy ember feküdt az utcán. De láttam-e a csigát? Láttam-e az embert? Vagy csak dolgokat láttam, amik nem a helyükön voltak?
Az eső újra elered, ezúttal szemerkélve, csendesen, mint aki az első ostrom után kifáradt. A víz patakokban folyik az útpadka mentén a felső út felől az alsó út felé. Valahol a kettő között állok, félúton, egyre átnedvesedő hajjal és ruhával és csendben figyelem, ahogy a csiga lassan, de biztosan újra megindul az úttest felé, oda, ahol gyűlik a víz. Mintha bennem is gyűlne a víz, egyre nehezebben lépdelek. Aztán az eső eláll, a tócsák felszáradnak és mint minden másról, elfeledkezem a csigáról, az esőről, de még a májusról is.
Június van és én álmodom. Álmomban az alsó úton megyek otthonról a belváros irányába és az egyik kis utca sarkán, a kereszteződésben ott áll a rendőr. Kezével jelez, hogy álljak meg. A földre mutat. Követem a tekintetét. Egy törött házú csiga mászik az aszfalton. 
– -Összeroppant – mondom. 
– Hogyan? – kérdi a rendőr.
– Nem láttam. Mindig csak megyek és sosem látom.
Nem tudom, hogy a rendőr hallja-e, amit mondok, mert közben, mintha az eső eredt volna el, sistergést hallok, a sistergés lassan zörgéssé erősödik és elnyomja a hangom.
 
4. Az alsó út
 
Hátradőlök a széken és gondolatok nélkül meredek a ferde mennyezetre. Meg mernék esküdni rá, hogy egyre közelebb jön. Lassan egészen összeprésel. Azt hittem, hogy júliusban majd pihenni fogok. Kimegyek a strandra, olvasok, filmeket nézek vagy felkeresek néhány barátot. Mégis az íróasztalnál kötök ki. Felváltva írok és bámulom a fehér festék egyenetlenségeit a ferde mennyezeten. Vékony csíkok és apró hullámok, az ecsetvonások nyomai. Ki kell mennem a szobából. Ki kell mennem a házból. Majd este, majd este. Erősen tűz a nyári nap. Alkonyodik, mire elindulok, magam sem tudom hová. Magától visz a lábam, végig az alsó úton és önkéntelenül megtorpanok a kereszteződésben, ahol álmomban megállított a rendőr. Abban a pillanatban elhúz előttem egy autó az egyébként ritkán járt kis utcából. Megcsap a szele és én megszédülve állok. Talán ha nem állok meg az álom miatt… De nézd! Hiszen ebben az utcában tél van! Hóval keveredett eső szitál. Látom az aszfaltot, ahol álmomban az összeroppant csiga mászott. Nem nézek fel. Tudom, mit látnék. Egy ember feküdne a latyakban és mellette egy rendőr állna, aki telefonál. Csak egy emlék sok-sok évvel ezelőttről. Végülis az esőcseppek is külön-külön hullanak, mégis közös csatornát találnak és egy érré állnak össze. Valahogy így permeteznek az emlékek is. Az erek lassacskán patakká gyűlnek, körbefolynak és mintha a földet is aláásnák alattam, elbizonytalanodom. Választ keresek valamire, de még a kérdést se tudom. Sistergést hallok. Nem is sistergést, hanem zörgést. A fekete zsák zörög, amivel letakarták a földön fekvő embert. Csak az arca látszik ki alóla, fehéren, mint a festék a ferde mennyezeten az asztalom fölött, fehér, mint az álombeli csiga háza. Törött. Halott. Végül oldalra nézek. Az utca persze üres. Tücskök ciripelnek a hosszú nyári alkonyatban. Távolról zene foszlányait lehet hallani. Mélyen, dübörögve, a koncertből csak a basszus hangja jut el idáig. Ideje indulni. Mire az utca végére érek, az utcalámpák füzére is felkapcsol, mire a főtéren járok, már meg is feledkezem az egészről. Nem gondolok fekvő emberekre, ferde mennyezetekre, rendőrökre, csigákra vagy elfelejtett kérdésekre. Megyek tovább. Mint mindig.