Az állatvédelem a humanitás exportja

Gyakran olvasok kommenteket. Egyesek horrorfilmeket néznek, mások vagdossák a karjukat, én a híroldalak alatti hozzászólásokkal szoktam gyötörni magam. Persze ez az unortodox mazochizmus sem valami hatalmas újdonság, sokan művelik, de én igyekszem módszertanilag tökélyre fejleszteni, és ezáltal megtudni valamit a társadalomról.

De azért csínján kell bánni az így levont következtetésekkel, botorság lenne bármelyik portál kommentszekcióját reprezentatívnak tekinteni, bármily csábító is a 888- meg PestiSrácok-cikkek alatt acsarkodó, rasszista és dehumanizáló fordulatokkal élő gyülevész hordák bölcselkedéseit olvasgatva ünnepélyes keserűséggel kijelenteni, hogy „idáig jutottunk”, illetve „ez Magyarország”. Ezzel együtt sokféle oldal sokféle véleményét kibogarászva és ezeket személyes tapasztalatainkkal egybevetve levonhatunk tanulságokat a „közgondolkodásról”.

A legérdekesebbek azok a témák, melyeknél két jól kitapintható, határozott kontúrokkal körülhatárolt álláspont ütközik. Ilyen például az állatkínzás, állatvédelem, állati jogok kérdésköre.

Ismert a két vélemény: az egyik szerint bitófára való vagy minimum életfogytiglani börtönbüntetéssel sújtandó mindenki, aki egérnél nagyobb állatnak árt; a másik, reakciós tábor szerint az efféle szélsőséges állatvédelem már nevetséges, a hajléktalanokkal mi lesz, a marhapörköltet bezzeg az ilyenek is jóízűen eszik, a vegetáriánusok amúgy meg nevetségesek (meg vegánok, LOL, miért nem esznek mindjárt fényt), lassan már növényi jogok is lesznek, a mai világban már minden erőszaknak számít, a melegek bezzeg vonulhatnak.

Az állatvédőket általában zsigeri, emésztő düh vezérli, olykor az emberi önzést és kegyetlenséget lakonikus tételmondatokban pellengérre állítva fejezik ki megvetésüket. Dacosak, pökhendiek, de – kár volna tagadni – igazhitűek. A reakciósok értetlenkednek, múltba révedő példákat hoznak fel a nagyszülők idejéből, mikor az ilyesmi még nem volt téma, általában inkonzisztensen és érzelmi alapon érvelnek, gondolataik keszekuszák, fejükben – egyébként érthető okokból – összemosódik az újbaloldali szolidaritás összes 21. századi objektuma (szexuális kisebbségek, etnikai kisebbségek, nők, szellemi és testi fogyatékosok, állatok). Értetlenek, konokok és cinikusak. A következőkben csak az előbbiekről, az állatvédőkről lesz szó.

Az ember eszmei világa alapvetően expanzív természetű. A kulturális liberalizmus újabban (leginkább a második világháború óta) igyekszik felülírni ezt, mert irtózik mindentől, ami agresszívvá és totalitáriussá válhat. Minden problémára a kultúrák közötti hézagok toleranciával és megértéssel történő betapasztása a válasza – így ignoráljuk a Közel-Kelet magántulajdonként kezelt nőit, és ugyanez a szélsőségesen békepárti beidegződés vált ki féktelen dühöt a valóban alattomos, hidegháború utáni amerikai „demokráciaexport” láttán.

E toleranciapárti liberalizmus kétszínűségéről tanúskodik, hogy ezzel szemben Európa popkulturális gyarmatosítása ellen felszólalni retrográd kurucvirtus, progresszióellenes szélmalomharc, nyilván azért, mert a hozzánk hasonló, a fejlett világ peremterületein élő provinciális népekben semmiféle immunreakciót nem váltott ki a nyugatról érkező tömegkulturális hulladék.

Annak csomagolásán mindig a haladás eszményét vélték látni államférfiaink, így örömmel mártóztatták meg az országot az MTV fémjelezte szennyvízben. De a defetista szabadelvűség tagadhatatlanul hasznos pacifista óvatossága és toleranciamániája sem elég ahhoz, hogy az eszme terjedésének civilizációnkkal egyidős mechanizmusait felülírja.

A gondolat ugyanolyan szükségszerűen tovaterjed és áramlik, mint ahogy a cukormolekulák maguktól eloszlanak a vízben, az utasok pedig egymástól minél távolabb keresnek ülőhelyet a buszon. Amerika felfedezése sem csak az anyagi térben nyitott meg új távlatokat: a kolonizációs ideológiák (keresztény misszió, a fehér faj szupremáciája, később, a 20. században pedig technológiai, gazdasági és politikai felsőbbrendűség) is ilyen törvényszerűségek alapján szállították Európa – hozzáteszem, kétes értékű – szellemi javait az Újvilágba.

Az eszmei tér márpedig nem ürült ki, leginkább nem is mennyiségi, hanem minőségi változáson ment át, hiába egyszerűbb általános romlásról, dekadenciáról, kiüresedettségről beszélni a nyugati világ jóléti nárcizmusát és identitás nélküliségét szemlélve. Az viszont látszódik, hogy a nagy ideológiák felszívódtak, vagy minimum elsúlytalanodtak. Ennek okai szerteágazóak, én e kulcsszavak mentén keresgélném őket: német idealista filozófia, darwinizmus, pszichoanalízis, 20. századi totalitárius rezsimek terrora, világháborúk.

Az emberek elvesztették a hitüket abban, hogy egyetlen, átfogó narratíva elhelyezheti őket térben és időben, magyarázatokat adhat a bennük dúló kérdésekre. Az ideológiák kora ha nem is járt le, az egész biztos, hogy az ideológiák közti frontvonalak beljebb költöztek: államok helyett az egyének közé.

Ennek következtében persze óriási gondolati széttöredezettség tapasztalható az egész nyugati világban, alig mutatkozik erkölcsi talapzat, melyre felmászva vállunkat a másikénak vetve védhetnénk azt és amely közösséggé szervezne bennünket.

Egyetlen közös, a társadalom súlyos többsége számára elfogadható morális alapvetés maradt: ne bántsunk senkit. Ne bántsuk a homoszexuálisokat, a heteroszexuálisokat, a szegényeket, a gazdagokat, a muszlimokat, a keresztényeket, a bölcsészeket, a mérnököket, senkit. Senkit ne piszkáljunk, senkinek ne fájjon. Még az állatokat sem. És ezt valóban úgy képviseli ma az ember, mint a középkorban a krisztusi tanokat a hittérítők: éppen olyan agresszívan, éppen olyan dühösen és kegyetlenül. Hogy halált kívánnak a velük egyet nem értőkre, miközben az erőszak ellen szólalnak fel, az csak látszólagos ellentmondás.

Minden eszme arra van ítélve, hogy addig hajtsa magát, amíg saját magától teljesen elidegenedik. Ez a széles körben elterjedt pacifizmus persze éppen a krisztusi tanok egy primitív bomlásterméke, csak jelen esetben már nemcsak az emberiség, hanem az állatvilág megváltása is a cél.

Ez az elv is mutatja, hogy a morál nem veszett el, csak ellaposodott, a szó nem köznyelvien képes értelmében. Felülete megnőtt, az emberen túlra nyúlt, de mélysége elveszett, jelmondatai lózungokká silányultak. Az erkölcs fajsúlya csökkent, ezért térfogata szükségszerűen megnőni kényszerült, az állatvilág pedig bebocsátást nyert a civilizáció védőszárnyai alá, és ma már velünk együtt szívja be az ottani áporodott levegőt.  

Hogy az ember nem tartotta a maga berkei között a morált, üdvözlendő. Amúgy is túl bennfentes és pökhendi dolog jóról és rosszról csak egymás közt diskurálni, azt gondolva, hogy csak azokra vonatkozik, akik értik ezeket a szavakat. A morálfilozófia untig ismételt kérdése, hogy van-e egyetemes erkölcs, és bárhogy csűrjük-csavarjuk, sehogy sem kapunk egyértelmű igent válaszként. De valamilyen kifacsart módon az állatvédelem mélyén mégiscsak valami efféle közös pont rejlik, az állatvédelem maga pedig abból fakadó szintetikus ítélet. Van tehát némi erkölcsi érték abban, mikor gyerekek meg gyermeki lelkű felnőttek egy természetfilmet nézve utálják az oroszlánt azért, mert megöli a bivalyt.