Akik megálmodták a Tudásközpontot és a Zsolnay-negyedet – interjú Takáts Józseffel, a Pécs2010 pályázat írójával

Takáts József

Takáts József 1962-ban született Gyulán, egyetemi tanulmányait Szegeden végezte. 1995 óta a (J)PTE BTK Klasszikus Irodalomtörténeti és Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékének oktatója, neves irodalomkritikus. 2005-ben az ő vezetésével készült el a Pécsnek az Európa Kulturális Fővárosa 2010 címet elhozó pályázat, 2006 júniusáig pedig a projekt főtanácsadója volt, ám miután áthidalhatatlan nézetkülönbségbe került Pécs vezetésével, lemondott. Szakterülete a XIX. század második felének magyar irodalma és politikai eszmetörténete.

Dokumentumkötettel jelentkezett nyáron Takáts József, a győztes, ám később igen sajátos formában megvalósuló pécsi kulturális fővárosi pályázat írója, a PTE BTK oktatója. Takáts szerint a pécsi pályázatnak épp a legjelentősebb eleméből, Magyarország decentralizációjából nem lett semmi.

Korábban a pályázat megírásának időszakáról és a Pécs2010 főtanácsadójaként töltött bő fél évről beszélve kísérletként jellemezted a te szerepvállalásodat: lehetséges-e civileknek kívülről nyomást gyakorolni a politikára és átvinni az akaratukat. A győztes pályázattal mindezt sikerre vitted, ám a következő időszak, amikor végül szisztematikusan kiszorítottak benneteket a rendszerből, szintén a kísérlet része volt?

A pályázat írásakor úgy döntöttem, hogy rászánok erre fél évet az életemből, akkor is, ha sikertelen lesz. Ekkor csak magamon kísérleteztem. A cím elnyerésétől kezdve viszont már nem csak az én sorsom volt a tét, hanem közvetlen munkatársaimé is, akik rajtam keresztül kerültek közel a dologhoz. Innentől kezdve nem kísérletről, hanem inkább ragaszkodásról volt szó; ez úgy működött, mint egy szenvedélybetegség, annyi időt töltöttünk ezzel a programmal, és úgy hozzánk nőtt, hogy függőkké váltunk, és nem akartuk elveszteni. Ezzel együtt már a győzelem pillanatától világos volt, hogy vesztésre állunk.

A felvezető éveket majdnem végig káosz övezte. Ebből, a szinte teljesen esetleges történetből, amely a Pécs2010 lett, mennyi az, amit magadénak érzel, mennyi valósult meg az elképzeléseidből?

Egyrészt hihetetlen mértékben megvalósult. Nemcsak elnyertük a címet, hanem új, nagy épületek épültek meg, a Kodály Központ, az új könyvtár, a készülő Zsolnay Negyed. Ezek olyan szintű beavatkozások a város szövetébe, amelyekről nem is álmodtam 2003-ban. Ilyen értelemben majdhogynem félelmetesen megvalósult: borzongással gondolok rá, hogy ezek részben az én írásaim és kollégáim munkája nyomán jöttek létre. Másrészt az eszmei tartalom szinte teljes mértékben elveszett, 2005-ös eszméink feledésbe merültek; mire 2010-ig elért, addigra szellemében kiürült a program. Eltűntek például a pályázatban még kiemelt témák, mint például a kulturális decentralizáció vagy a szocializmus örökségének kérdése, illetve a balkáni kultúrák felé történő nyitás – mi úgy gondoltuk, hogy ezek köré szerveződnek majd a megvalósuló események, de ezek szinte mind egy szálig elsikkadtak. Talán a megvalósítás közben a megvalósítók elfeledkeztek arról, hogy pontosan miért is dolgoznak, és mi is az egész célja. A részcélokat látták, de az egészről alkotott képet elvesztették. Vagy az is lehet, hogy szándékosan hagyták el a 2005-ös eszméket, viszont akkor nem tettek újakat a helyükbe. Kissé horizontját vesztett kulturális fővárosi év lett ebből, bár az egyes részei ettől még természetesen lehettek értékesek.

A kulturális decentralizáció volt az a gondolat, amellyel lényegében belevetetted magad a pályázat írásába, és ez mai napig visszatérő szlogen a kormányzat részéről is; legutóbb januárban beszélt ennek a fontosságáról Halász János kulturális államtitkár a frissen átadott Kodály Központban. Ehhez képest az épület sorsa fél évvel később sem tisztázott. Ki lehet ebben a hibás?

Több szöveg is foglalkozik a könyvemben azzal, hogy a nemzetállami centralizáló képzelet masszív jelenléte figyelhető meg a magyar politikusok és döntéshozók fejében, és nem csak a budapestiekében, hanem vidékiekében is. Ilyen képzelettel csak egy központot lehet elképzelni, decentralizált országot nem. Százötven év alatt kialakult, nagyon erőteljes képzeletvilág ez. Olyan masszívum, ami csak nagyon nehezen változtatható meg, és ez semmiképpen sem lehetséges anélkül, hogy a regionális decentrumok vezetői, értelmisége ne tennének igen erőteljes lépéseket a változás érdekében.

No de Pécs győzelme nem épp egy ilyen erőteljes lépés volt annak idején?

Politikai akarat ehhez nem társult. Szerintem is volt lehetőség egy fontos lépés megtételére. Én akkor arra törekedtem, hogy a pécsi önkormányzaton keresztül hozzunk létre egy várospolitikusokból és szakemberekből álló munkacsoportot, amely kidolgoz egy nyilvános javaslatot, hogy hogyan lehetne elképzelni Magyarország lassú, fokozatos kulturális decentralizációját; vegyenek részt ebben győriek, szegediek, miskolciak és természetesen budapestiek, és készüljön el egy dokumentum, amelyet a decentrumok politikai elitje is támogat. Néhány nagyobb város vezetése erre mintha nyitott lett volna, de a pécsi politikusokat ez a legkisebb mértékben sem érdekelte.

 

Jól értem, hogy pont azokat nem érdekelte, akik ettől a legtöbbet remélhették volna?

Őket ez egyáltalán nem foglalkoztatta. Az volt a fontos, hogy megnyerték a kulturális fővárosi címet, és jól van ez így. Arra nem gondoltak, hogy miután a decentralizáció eszméjével is nyertek, esetleg tartoznak annyival a többi decentrumnak, hogy élére álljanak egy ilyen kezdeményezésnek. Ez az esély mostanra elúszott.

Ha végignézünk a Pécs2010 történetén, akkor könnyen az a kép alakulhat ki bennünk, hogy ez az értetlenség, a meg nem értés története minden szinten, legyen akár szó a városvezetésről, a kormányról vagy akár a médiáról, közvéleményről. Miért alakulhatott ez így?

Ez fontos kérdés, és pontosan nem tudom a választ, csak közelíthetek hozzá. Egyrészt a magyar médiának sokkal kisebb az érdeklődése és tájékozottsága az európainak nevezhető ügyek iránt, mint az országos, a nemzeti ügyek iránt. A magyar újságírók, politikusok és az értelmiség jelentős része még mindig úgy viselkedik, mintha Magyarország nem lenne az Európai Unió tagja, és az európai ügyek nem mindannyiunk ügyei lennének, hanem valamilyen távoli, nem túl barátságos földrész ügyei, amelyekhez nekünk, magyaroknak voltaképpen semmi közünk. A kulturális főváros is ilyen volt, ami egyszer csak ide is elérkezett. Ráadásul egy vidéki városba, márpedig nálunk az országos média egyben budapesti média is. A fővárosban zajló dolgokat sok médiaszereplő látja, a Pécsett zajlókat csak egy-kettő. Nemigen alakulhat ki országos kulturális vita nem budapesti témáról. Ez szoros összefüggésben van a centralizált országgal és centralizált képzeletvilágával is. A budapesti média akkor érdeklődik többnyire a vidéki események iránt, ha valami katasztrófa történik: ez akkor felkelti egy időre a figyelmet, de bonyolult, összetett jelenségek értelmezésére már nem képes, hiszen távol van tőle.

Az országos média és közvélemény egy dolog, de mintha a helyi közvélemény sem tudott volna sokat kezdeni a Pécs2010-el...

Ez sem örömteli dolog. Az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a pályázat írása és a győzelem idején jobb volt a helyzet, mint ma, akkor ugyanis létezett olyan nyomtatott orgánum, az Echo című kritikai szemle, amely alkalmas volt összetett problémák megtárgyalására, -vitatására, ez azonban megszűnt 2010 végén. Nincsenek meg a városi nyilvánosság azon formái, amelyek szükségesek volnának az igényes vitákhoz.

Sok mindenről beszéltünk, de mi a te személyes történeted a Pécs2010-ben?

Életem egyik nagy periódusaként és sikereként gondolok vissza erre az időre – ma mégiscsak egy olyan könyvtárba járok, amit részben én képzeltem el, olyan hangversenyterembe járok, ami részben az én munkám miatt is áll a helyén. Ez fantasztikus élmény. Sok kiváló emberrel dolgozhattam együtt, ezek a kapcsolatok, barátságok megmaradtak, márpedig negyvenes évei közepén az ember ritkán tesz szert új barátokra. Ráadásul azáltal, hogy részt vettem ebben az EKF-folyamatban, megtanultam egy új, izgalmas szakmát is, a kulturális várostervezést.

Újra nekivágnál?

Ha újra 43 éves lennék, akkor igen. Most 49 vagyok, és már nem vágnék neki újra.