„A zene által kiváltott reakciót formálom át egy irodalmi eseménnyé” – interjú Baksa-Soós Attilával

A Szenesben megrendezett Rocklitera vol. 02 kiállítás apropóján annak írójával és ötletgazdájával, Baksa-Soós Attila író, költő, zenész, építész, reneszánsz emberrel beszélgettünk irodalomról, kortárs magyar könnyűzenéről, Kexről és a humorról.

Pécsi Bölcsész: Mikor gondoltál először arra, hogy márpedig te népszerű magyar könnyűzenei formációkról is fogsz irodalmi igényességgel novellákat írni?

Baksa-Soós Attila: Nagyon érdekesen kezdődött ez a történet, ugyanis egyszer a Heaven Street Sevennel utaztam egy turnébuszban Szombathelyre, ahol a koncert előtti hangbeállás állati hosszúra sikeredett. A színpad sarkából figyeltem, mi történik körülöttem, majd szokásomhoz híven felkaptam egy kis cetlit és írni kezdtem. Ez lett az első könnyűzenei novellám, amely a HS7-ről szól. Ebből aztán baj is lett, mivel a zenekar tagjai annyira közeli barátaim, hogy kénytelen voltam legalább ötször újraírni a szöveget.

PB.: Mi az, ami téged legfőképpen inspirál ebben a munkádban? A zenekarok tagjaival esetlegesen fenntartott személyes kapcsolatod vagy az adott csapat által nyújtott zenei élmény?

B.S.A.:  A Rocklitera első kötetében javarészt olyan zenekarok szerepelnek, mint a HS7, a 30Y, a Supernem és a We Are Rockstars, mely együttesekkel szoros baráti kapcsolatot ápolok. Így aztán egészen más volt az első kötetben olyan emberekről írni, akikkel rendszeresen találkozom, és együtt rohangálunk az országban. A második kötet ilyen szempontból egy egészen új terep volt, ami inkább annak a mezsgyéjén született, hogy melyek azok a magyarországi pop- és rockélet szempontjából további meghatározó zenekarok, amelyek nem szerepeltek az első kötetben.

Hozzá kell tennem, hogy a novellák, melyeket a Rocklitera kötetekben publikáltam (és kivonatosan a Pécsi Bölcsész számaiban – a szerk.), nem didaktikus újságírói közlések. Sokkal inkább a zenét, a környezetet, érzést, viselkedést vagy az adott zene által kiváltott reakciót formálom át egy irodalmi eseménnyé, jelen esetben egy Lékó Tamás által készített vagány fotóval illusztrált novellává.

PB.: Tervezed folytatni a sorozatot?

B.S.A.: Egészen biztosan lesz folytatása, nagyon sokan várják is már. Mivel többször vagyok koncerten, mint ahányszor eszem, ezért ezeken az eseményeken rendszeresen el szoktak kapni, és arról kérdezgetnek, hogy mikor jön már a harmadik kötet, kik fognak benne szerepelni. Több zenekar jelezte, hogy szeretnének bekerülni a következő kötetbe, ami engem nagyon meghat, és megtisztelőnek is érzem.

PB.: A különböző művészeti ágazatok iránti vonzalmadra mekkora befolyással volt édesapád (Baksa-Soós János a Kex együttes egykori frontembere – a szerk.) hatása?

B.S.A.: Genetikai szempontból biztosan végtelenül nagy. Hiszen a genetika olyan, mint egy építkezésnél a szilárd alap. Egyébként édesapámtól 2-3 éves koromban elszakadtam, és érdemben csak 33 évesen találkoztam vele újra, ezért gyakorlati dolgokban, de akár az alkotóművészet kérdéskörében is kimaradt nagyjából három évtized, amelyet jó lett volna nem csak transzcendentálisan megélni, már ami az apa-fiú kapcsolatot illeti.

PB.: A mostani rockzenei trendek közül kifejezetten népszerű a múltba fordulás és a retro 70-es évekbeli hangzásvilág újjáélesztése. Ha a Kex egy XXI. századi zenekar lenne, írnál-e róla a Rockliterában?

B.S.A.: Naná! Egyébként annyira modern volt a Kex, hogy simán lehetne XXI. századi! Szerintem egy csomó számuk teljesen aktuális vagy inkább örökérvényű. A zenekar egy olyan időben teremtett egy egészen egyedülálló és elképesztően szárnyaló alkotást, amikor nagyon komoly megkötései voltak annak, hogy mit és hogyan szabad mondani. Szóval beleszólt a politika, amit én igyekszem kikapcsolni, amennyire csak lehet. A Kex érdemei elvitathatatlanok, és az is tény, hogy zeneileg nagyon jó korban, nagyon jó dolgokat tolmácsoltak. Persze azonnal hozzáteszem, nem felemelő érzés, ha valakit naponta megvernek, félni kell a kivilágítatlan utcákon stb., de alkotói szempontból eszméletlenül inspiráló lehet, ha van mi ellen lázadnod, küzdened, főként, ha egészen egyértelmű a fekete és a fehér szerepkiosztása.

PB.: Mondtad, hogy igyekszel kikapcsolni a politikát, bár ha ebben az országban élsz, a közélet történései, ha közvetlenül nem is, de közvetetten hatással vannak rád, ez ellen egyetlen művész sem tudja beoltani magát. Szóval a kérdés az, hogy el lehet-e ennyire tudatosan zárkózni a politikai folyamatok elől?

B.S.A.: Persze hogy nem lehet, és ha a Kexet nézed, olyan mondandója volt akkor a fateromnak vagy Hobónak (Csillagok ne ragyogjatok) és a többieknek, ami nagyon sok embert megérintett. Ám a zenekarok igazán nagy ereje talán mégis az emberi kapcsolatokban rejlett, igaz, lehet, hogy tévedek. A Kexnek például sikerült egy olyan dialógust kialakítania a hallgatóságával, amely performanszokon, kis kuplébetéteken és esztrádműsor jellegű előadásokon keresztül juttatta el azt a súlyos mondanivalót, ami már akkora teher egy ember, egy adott társadalom számára, hogy kizárólag könnyedén lehet kezelni, különben belepusztul. Úgy gondolom, hogy Magyarországon megint egy olyan időszakot élünk, amikor a kultúra már megbocsáthatatlanul hosszú ideje mostohagyermek, és az emberek legkisebb baja is nagyobb annál, hogy a kultúrán elmélkedjenek. Meglátásom szerint ilyen esetben a mindenkori vezetés feladata a nekik bizalmat szavazó polgárok szellemi táplálékkal való ellátásának elősegítése.

PB.: Kanyarodjunk vissza egy kicsit. Kik azok a zenészek, művészek, írók, akik hatással voltak a működésedre?

B.S.A.: Exempli gratia Hemingway és Boris Vian, mivel nagyon szeretem az egyszerű és rövid mondatokat. Ami engem még nagyon megfogott, az azonban a leírt humor. Vonnegut szinte belehalt abba, hogy milyen drámák történtek körülötte a világban, de mégis sikerült ezt humorral feldolgoznia. A Kex is részben humorral mutatott rá a politikai elnyomásra, Vonnegut fanyar humorral válaszolt a népirtásra, és Hesse is humort kent gyógyírként a társadalmi problémákra, természetesen a humor külön és különc formáját használván.

PB.: Ha a zenei színtereken kellene megnevezned néhány formációt vagy előadót, akikre te felnézel, kik lennének azok?

B.S.A.: Nagyon nagy szerencsém volt, mert gyerekkoromban nagybátyám állandóan a legjobb zenéket adta a kezembe. Volt egy kis Tesla lemezjátszóm és azon keresztül kaptam meg intravénásan a Who, a Yardbirds, JJ Cale, Little Feat, Frank Zappa, Jimi Hendrix, a Spooky Tooth, a Pretty Things zenéit, a Beatles és a Rolling Stones dalait. Ami nagyon érdekes, hogy miközben hallgattam ezeket a lemezeket, rendszerint olvastam. Számomra jelentőségteljes párhuzamok húzódnak egy adott irodalmi mű és egy szám között. Egy idő után ki is alakult, hogy egy könyvhöz ugyanazt a számot, vagy ugyanazt a lemezt hallgattam, és ez nagyon érdekes pavlovi reflexet kezdett kiváltani a későbbiekben. A mai napig, ha meghallok egy bizonyos dalt, egyből hozzá tudok rendelni egy szövegrészletet vagy akár egy egész irodalmi művet. Így kapcsolódik egymáshoz például a Rolling Stonestól a White Horses és Daniel Keyes Virágot Algernonnak című műve. Próbáld ki! Tök jól passzol a zene a szöveghez.

PB.: Van olyan zenei projekt, amelyben most részt veszel?

B.S.A.: Van három zenekarom, amelyek szunnyadó életet élnek. Most pedig éppen azon vagyok, hogy több kortárs, tehetséges magyar zenésszel közös projekteket csináljunk, de ezek ilyen egy-egy számos sztorik lesznek. A legutóbbiak a Budapest No Hong Kong a Hippikillerrel, aztán a Loretta című dalunk Papp Szabival, amelyhez Miki357 klipet is forgatott velünk Londonban, vagy a Miskolc-Miskolc című punk-szerzeményünk Egyedi Petivel az Óriás zenekarból.