A vizsgaidőszak magánya

Evolúciós szempontból nézve szinte kivétel nélkül a csoportos vagy páros életvitel az előnyös az élőlények számára. Rengeteg olyan fajt ismerünk, aki egyedül szinte életképtelen, és ha elveszíti a párját, ő maga is elpusztul. De ugyanúgy igaz ez azokra az egyedekre is, akik valamilyen okból kiszorulnak a családjukból, falkájukból. Az ember,  a teremtés koronája sem kivétel ez alól, mégis nagyon gyakran próbál meg vagy önszántából vagy kényszerből egyedül boldogulni.

A világ igazából egy magányos hely.  A mai ember egyedül van egy  kéken villogó képernyővel és ismerősöket keres. Mindannyian egyediek vagyunk – ezt már Brian, a Monty Python nagy prófétája,  is megmondta – de pont ezért nem is érthet meg minket senki teljesen, mindig lesz a lényünknek egy olyan kis rejtett, sötét, magányos része, amihez senki se férhet hozzá. A nagyvárosi magány fogalma bevett, és sajnos gyakori fogalom a macskás szinglik és a karácsonykor csöndben eret vágó üzletemberek világában, akiktől nincs ki megkérdezze, hogy hisz-e még az életben.

Elméletileg egy felnőtt, egészséges ember teljesen életképes egyedül is a modern világban, hiszen a nagyvárosban már nem kell csoportosan vadászni, vagy gyűjtögetni. Ennek ellenére mindannyian egy nagy falkát alkotunk jelenleg is, ez a társadalom, de szűkebb értelemben az emberek a nagyvárosi magánytól szenvednek. Meglátásom szerint ez a megnevezés kicsit becsapós, mert bár Pécs nem akkora nagyváros, mint New York vagy Tokió, az egyedüllét itt is ugyanolyan húsbavágó egy üres egyetemista albérletében, mint bárhol a világban. Ennek a magánynak egy alfaja a vizsgaidőszak magánya.

Az egyetemisták életében, ami kívülről nézve csupa „haverok, buli, Fanta”  és persze szerelem, valójában évente kétszer a vizsgaidőszak magánya uralkodik. A vizsgaidőszakban az, az igazán csúnya, hogy rátelepszik az lélekre és kiszorít minden mást, ami csak egy kicsit is fontos az ember számára, legyen szó eszmékről, vágyakról, ünnepekről vagy kapcsolatokról. Persze lehet azt mondani, hogy mindez csak választás kérdése, hogy mire akar az ember időt vagy energiát szentelni. Mások azzal érvelnek, hogy a  tanulócsoportok azóta léteznek, amióta megalapították az egyetemeket, de ez mégsem az igazi, az ember akkor is egyedül marad. Sose lesz annyi idő, ami elég lenne mindenre, mindig kellene még egy éjszaka az utolsó tételekre és kellene egy másik élet a kedvesedre. Előfordul, hogy még egy tétel megtanulása, még egy beadandó megírása fontosabbá válik minden másnál, hiszen a bukás és a csúszás árnyékában minden eltörpül és az ember egyedül marad a tételsorral, a céljaival, a félelmeivel és azzal a kellemetlen sajgó érzéssel, hogy most valaki hiába várja…

Egyes elvadult és ostoba nézetek szerint, egy diploma annál többet ér, minél többet szenved érte az ember, de én ezzel nem értek egyet. Hiszek abban, hogy az embernek egy élete van, ami bármikor véget érhet, és ha nem tudjuk megragadni a pillanatot, akkor az ablakból bámulhatjuk a tovatűnő éveket és lehetőségeket. Nem akarok ezzel természetesen senkit se a vizsgák vagy a tanulás ellen hangolni, hiszen a tanulás is egy olyan kiváltságunk, amit nagyon gyakran elfelejtünk megbecsülni. De ha valamit nekem megtanított a vizsgaidőszak magánya és így az önmagammal kettesben töltött órák hosszú sora, azt, hogy tudni kell eldönteni, hogy mi az amit még érdemes feláldozni és mi az ami már fontosabb a számomra, mint a jövőbeli vörösdiploma ígérete!