A végtag amputáció pszichológiai vonatkozásai

Manapság leggyakrabban a vaszkuláris betegségek vagy a 2-es típusú diabetes következtében, esetleg traumatikus baleset miatt kénytelenek a sebészek végtag-amputációt végrehajtani. A beavatkozást követő rehabilitáció hatékonysága, a protézis beválása nagyban függ az egyén pszichológiai alkalmazkodásától, motiváltságától.

Az új élethelyzet, a beszűkülő funkcionális képességek, a testképben és az énképben bekövetkező változások óriási kihívást jelentenek. A műtét utáni kezdeti időszakban számos probléma merül fel. Az amputációra adott reakciók és a pszichológiai alkalmazkodás nagy egyéni különbségeket mutat, de vannak olyan válaszok, melyek kisebb-nagyobb mértékben minden embernél megjelennek, akik átesnek egy ilyen beavatkozáson.

Jellemző reakció a szorongás, depresszió érzése, a szociális helyzetekben fellépő nehézségek, a csökkent életminőség és jóllét észlelete, valamint a gyászreakció (Eiser és mtsai, 2001; Desmond és MacLachlan, 2002). A pszichés válaszreakciót befolyásolja az életkor, a nem, a társas támogató háló, az egyén személyiségtényezői és megküzdőképessége, a fantomszenzációk és fájdalom fellépése, valamint az amputáció oka, és a beavatkozás óta eltelt idő is. A kutatásokban és a rehabilitáció során mindezen faktorokat figyelembe kell venni a sikeres megküzdés és adaptáció érdekében (Horgan és MacLachlan, 2004).

Az elmúlt évtizedekben egyre elterjedtebbé vált a pszichológusok bevonása különböző orvosi tevékenységekbe. Az amputáción átesett emberek esetében számos területen szükség volna pszichés támogatásra, kezdve a műtéttel kapcsolatos információadástól a rehabilitáción és az új élethelyzethez való alkalmazkodáson át egészen a protézis beválásának, illeszkedésének elősegítéséig (Gallagher, 2004). „Pusztán” a műtétre való felkészítés (pl.: fantomszenzációk fellépésére való figyelmeztetés) jelentősen befolyásolja a kórházi tartózkodás időtartamát és a szükséges gyógyszer mennyiségét is (Butler, Turkal és Seidl, 1992).

Az amputációt követő rehabilitáció alapjaiban függ a betegek pszichés alkalmazkodásától, megküzdőképességétől, és az újabb protézistechnológiák gyakorlati alkalmazása is akkor valósulhatna meg a leghatékonyabban, ha azok a betegek egyéni igényeihez is alkalmazkodni tudnának (Desmond és MacLachlan, 2002). Mindezeken túl különös figyelmet érdemel a testkép kérdése, s az ezzel szoros összefüggésben álló énkép- és identitásváltozás, amely komoly kihívást jelent az amputáción átesett egyének számára. Az alkalmazkodás folyamata során a betegeknek meg kell küzdenie a felmerülő testi és lelki problémákkal, újratanulni mindennapi aktivitásaik kivitelezését, elfogadni a testképükben bekövetkezett változásokat és mindezt beépíteni egy merőben új én-koncepcióba. Az amputáció komoly trauma az egyén életében, mely globálisan megrengeti a lelki működést, a korábbi identitást. Az ennek következtében fellépő pszichés reakciók vizsgálata rendkívüli jelentőséggel bír, mivel az eredmények könnyen visszaforgathatóak a gyakorlatba, a betegek rehabilitációjának folyamatába.