A tengernél

Sokszor nyaraltam Horvátországban, a Murter-szigeten, egy kempingben. Esténként, sötétedés után lementem egyedül a partra hallgatni a hullámok morajlását. Néztem az öböl túlpartján fekvő város fényeit, alatta a tenger sötétségét. Hallgattam a hullámokat. Próbáltam elképzelni a jövőt. Mindig annyi kép volt a fejemben. Zaklatott, pergő, össze nem illő filmkockák sorozatai. Különböző életekről amiket élhetnék. Különböző emberekről, akikké válhatnék. De már akkor is tudtam, hogy egy jövő valóságos csak a sok közül és én ki vagyok benne. Egy író, vagy írócska, aki különböző életeket, embereket és világokat tervez. Miért mesélek most erről? Ki tudja.

Olyan kicsi töredékekben látjuk a világot. Olyan kicsi töredékekben látjuk egymást. Annyi mindenről azt hisszük, tudjuk, de közben csak elhisszük. Önmagunkkal töltjük ki a töredékek közötti réseket. Mi az, amit valóban tudok? Talán semmit.

Mi az, amit tudtam arról az öbölről, aminek vizében gyerekkorom óta úsztam nyaranta?

Mit tudtam az öböl partján felkúszó dombról, ahol álltak a telepített lakókocsik sorai, köztük a murvával felszórt és óriás fenyőtűkkel telehullatott ösvényekkel? Vagy a tengerparti fenyőkről, amiknek törzsén kabócák garmadája ült láthatatlanul és ciripelt napkeltétől napnyugtáig? A vörös földből kimeredő fehér sziklákról, amik szórták a napfényt?

A tenger sós illatáról vagy az időnként feltámadó szélről, amibe a sós víz illata mellé mindig vegyült valami fémes. Talán a vasban gazdag vörös föld illata, vagy a kikötőben horgonyzó hajóké... Mit tudtam a víz mélyén élő kagylókról, tengeri sünökről, tengeri uborkákról, amiket gyerekkoromban búvárszemüvegen át csodáltam, de amikből úgy lett az évek alatt egyre kevesebb, ahogy fürdőzőkből egyre több...

Azt sem tudtam, milyen távol van a túlpart, az az öbölbe benyúló sziklás-fenyős, beépítetlen, meredek földdarab, mégis el akartam úszni odáig.

Minden nap kiúsztam a strandolásra elkerített vízterület határára, a madzagon lebegő fehér bólyák füzéréig, megérintettem a bólyák egyikét. Ott megálltam. Tapostam a vizet és bámultam a túlpartot, mielőtt megfordultam volna, hogy visszaússzak a sekélybe. Oda és vissza, oda és vissza. Nem a mély vagy veszélyes víz miatt van elkerítve mondogattam magamnak –, hanem a kis hajók és csónakok miatt, amik arrafelé szelik a habokat.

De éjszaka, amikor már a kabócák is elhallgattak, nem maradtak hajók az öbölben. Csak a sötét, halkan morajló víz. Tisno fényei a távolban. Ültem a parton és próbáltam kibogozni a jövőt, mint egy összegabalyodott halászhálót. Persze ez lehetetlen feladat. De én tudni akartam. Nem a jövőt. Hanem azt, hogy mik ezek az örökké pergő filmkockák a fejemben, amiknek háttérzajában élek. Szabadírás. Igen. Kiírjuk a képkockákat, ahogy jönnek, értelem és gondolkodás nélkül. Nem erőltetek rá logikát gondoltam –, majd utólag megkeresem.

Így lehet, hogy az éjfél a parton ért, kezemben a telefonnal, amibe próbáltam lejegyezni az egyre váltakozó képeket, és egy üveg borral, amivel igyekeztem elűzni minden szándékos értelmet. De milyen nehéz volt!

Ha egy szót leírtam, már mondatot alkottam neki, ha egy mondatot leírtam, már történetet találtam ki hozzá, ha egy történetet kitaláltam, már tudtam a végét a második mondatnál. Sírtam, mert a fejemben már vége is volt, mielőtt valóban elkezdődött volna. Szóval ittam. Meg-meghúztam az üveget, éreztem, hogy a bor összehúzza a szám, pedig nem savanyú volt, de száraz és illatos. A csomók a fejemben úgy oldódtak, mint a pezsgőtabletta a vízben. A gondolataim könnyűek lettek és buborékosak.

Miért ne próbálnám meg? A mai nap épp annyira jó rá, mint bármelyik másik, gondoltam, és a cipőmből kilépve már gázoltam is a vízbe, egyre beljebb, szemben a hullámokkal. Meztelen talpamat kavicsok szúrták, bőröm libabőrös lett a hideg víztől. Éreztem a víz erejét, a ritmikus, türelmetlen kis lökéseket, amivel hajtott volna vissza a part felé. Egy óriás, örökké mozgó, lélegző állat háta volt ez.

Hullámai mind karok, taszítanak kifelé, feldobnak a felszínre, belém kapaszkodnak, magukhoz vonnak, lehúznak a mélybe, átölelnek, megforgatnak. De ugyanez az erő az, amit úszáshoz lehet használni.

Megtalálni a láthatatlan sodrásokat, figyelni a hullámok ritmusát, és elrugaszkodni róluk. Így úsztam egyre beljebb és beljebb. Már nem fáztam, a bor belülről melegített. Elértem a bólyákig. Alábuktam és átúsztam a madzag alatt. Addigra vagy a bortól, vagy az arcomba permetező sós víztől szédültem. A sodrás is változott. Már nem a part irányába sodort, hanem rézsút, a város fényei felé. Erősebbé is vált, vagy lehet, hogy én fáradtam ki.

Kifogytam a levegőből. Most merre? Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy nagy bolondságot csináltam. Hogy se előre, se hátra, most aztán itt rekedtem.

Elsüllyedek, megesznek majd a halak. Mit tehettem volna? A hátamra fordultam és hagytam, hogy vigyen a víz, amerre kedve tartja. Sodródásomban néztem a csillagokat. A tömör sötétségen lebegtem. Csend volt. Akkor végre meghallottam. Ami addig háttérzajnak tűnt a fejemben, végre alakot öltött. Szavakká formálódott. Amikor visszaértem a partra, szétázott ujjakkal és fogvacogva, sótól száraz torokkal lejegyeztem a telefonomba. 

ha nincs, aki megőrizzen

szóban vagy képben

az idő folyama elmos

áthullunk

áthullunk az ujjak között

áthullunk, por a szitán

kihullunk az emlékezetből

Ha a telefonomat, benne a jegyzettel bele tudtam volna tenni az üvegbe és a tengerbe dobni, mint palackpostát, megtettem volna. De a modern technológiának is megvannak a korlátai.