A szoborról, amit mindenki látott, de senki sem ismer

Van, aki kartondoboznak látja, és van, aki rajzfilmszereplőnek. Van, aki virágosládát látna a helyén, és van, aki kosárlabdapályát. Mit ábrázol valójában, honnan jött, és mit akar? A Rókus Sétányon található Kővirág szobor története dióhéjban.

Ha azt mondjuk, hogy Kővirág szobor, nem hiszem, hogy sok pécsi bölcsész elméjében gyúl világosság, erre elég korrekt összeget mernénk tenni. Ezért kicsit sajnáljuk Kígyós Sándort, de bizonyos szempontból irigyei is vagyunk.

Kígyós Sándor a hazai modern szobrászat jeles képviselője volt, Pécsváradon kezdte, és ott is fejezte be pályafutását. 1984-ben bekövetkezett haláláig jelentős kulturális központtá szervezte a pécsváradi művelődési házat, illetve alkotó munkája mellett esztétikát tanított a Pécsi Tudományegyetemen.

Kővirág című 1978-as alkotása, hasonlóan a japán képzőművész, Issei Amemiya Párbeszéd című művéhez, egy különleges betontechnológiai eljárással készült, melyet Amemiya a Szilárd Leó parkban felállított monumentális szobrával honosított meg Pécsen. A technika lényege, hogy az adott fémvázat dróthálóval beborította, majd a művész erre halmozta több rétegben a speciális összetételű, könnyen alakítható cementet.

Az egyik nézőpontból tulipánra emlékeztető Kővirág kicsit arrébb lépve már rózsaszerű formát ölt, de igazából minden irányból más-más képet mutat. A matematikusok szerint egy Möbius-szalagot ábrázol, tehát egy olyan kétdimenziós (jelen esetben természetesen három dimenzióban bemutatott) felületet, amelynek különlegessége, hogy csak egyetlen oldala és egyetlen éle van.

Ilyen sokat és ilyen körülményesen ritkán beszélünk olyasmiről, ami sokak szerint egy pinát ábrázol, de Kígyós Sándornak ezt is sikerült elérnie. Erről a jelenségről meg kellett kérdeznünk az utca emberét is.

// A szerkesztőség munkáját egy napra megakasztotta az előbbi bekezdés, de végül úgy döntöttünk, hogy némi esetleges pironkodást bevállalunk, és nem áldozzuk fel a cikk dinamikáját és poénját... így a PécsiBölcsész történetében először és most másodszor leírtuk, hogy pina. – a szerk //

A nagyrészt 21-24 éves korosztály szinte ugyanúgy vélekedett a sétány hírhedt szobráról. Kezdetben nem merték kimondani, ami minden fejben ott motoszkált. Volt, aki bátortalanul „összehajtott kartondoboznak”, míg más rajzfilmbe illő „robotboynak” nevezte a művet.

A kérdésünkre, miszerint gusztusos-e a szobor, és beleillik-e a panelok védelmével körülvett lejtős utca látványába, a járókelők egyhangú igennel feleltek. Meg voltak elégedve a műalkotással, kijelentették, olyannyira a szívükhöz nőtt, hogy nem tudnának mást elképzelni a helyére. Persze, a férfiúi vágyak csak kibuktak megkérdezettjeinkből, az egyik egyetemi hallgató határozottan kérte, építtessünk ide egy kiülős kocsmát (persze, megtartva a múltra utaló jeleket, a bárszékek kis Möbius-szalagok legyenek).

Beszélgettünk továbbá egy házaspárral, akik másfél éves kislányukkal játszottak a szobor körül. A kérdéseinkre nagyon segítőkészen válaszoló anyuka mosolyogva ecsetelte, hogy szebb lett volna valami magyarosabb ide, mondjuk egy Kossuth-szobor, de mivel a mostani remek mászóka a kisgyerekeknek, őt nem nagyon zavarja az ittléte. Megjegyezte a beszélgetésünk végén, hogyha Kossuth-szobor lenne itt, nem engedné meg a kislányának, hogy felmásszon rá. Ez biztosan még nyugodtabb létre szenderítette Magyarország hajdani kormányzóját.

A tömeg véleménye tehát alapvetően pozitív a Kígyós-szobor láttán. Egy fiú úgy érvelt, a Széchenyi térhez képest még ez is jobb, a „miértre” pedig szomorúan válaszolt, miszerint kevés a pénz, és szerinte a felújítások a főtéren félresikerültek; inkább költöttek volna hasznosabb dolgokra a környéken.

Az persze nem tisztünk, hogy ítéletet mondjunk a szobor felett, és ennek több oka is van. Kezdjük a közhelyessel: az esztétika jelenlegi állása szerint műalkotás az, amit az alkotója annak szán. Másrészt pedig, csak hogy már-már valóban coelhoi mélységekig süllyedjünk a semmitmondásban: szép az, ami érdek nélkül tetszik.

Nekünk viszont valóban tetszik ez a szobor. Jó érzés elmenni mellette, megmászni, meg ki tudja, mit csinálni még vele, amiket aztán másnap győzünk letagadni. Szeretjük ezt a szobrot. Illetve, ha nem is szeretjük, de hiányozna, ha nem lenne.