A szíriai tavasz

Az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten kirobbant „Arab Tavaszként” híressé vált forradalmi megmozdulások sorában a Szíriai Arab Köztársaság az utolsók között vált érintetté. Ugyan már a tunéziai és egyiptomi események kapcsán az ország több pontján békés demonstrációk vették kezdetüket, azonban az események tavasszal véresen komoly fordulatot vettek.

Bassár el-Aszád szíriai elnök már az év elején megkísérelte a békés megmozdulások felkeléssé történő eszkalálódásának megelőzését – többek között átfogó gazdasági és politikai reformokat ígérve –, illetve kinyilvánította rokonszenvét az arab országokban zajló tüntetések iránt, és felszólította az érintett országok vezetőit, hogy tegyenek eleget a tömegek követeléseinek.

Mindezek ellenére a közösségi média segítségével tovább folytatódott a demonstrációk szervezése. A szervezők itt közzétett üzeneteikben kifejtették, hogy nem el-Aszád személye ellen van kifogásuk, tisztelik az elnököt, de elutasítják „az autoriter országvezetési stílust, a korrupciót és az igazságtalan vagyoni viszonyokat”. Legfontosabb követeléseiket is itt fogalmazták meg. Ezekben az általános, szabad és titkos választások, a politikai foglyok szabadon bocsátása, etnikai és vallási egyenlőség, és az általános szólás- és sajtószabadság is egyaránt nagy hangsúlyt kaptak.

A fokozódó tüntetések csakhamar zavargásokba torkolltak, nem kis részben köszönhetően a karhatalmi szervek Deraa városában lezajlott, több halálos áldozattal is járó tömegoszlató tevékenységének. A város a felkeléssé fajult konfliktus egyik legvéresebb színterévé és a lázadók fő gócpontjává vált. Itt vetették be először a hadsereget és a haditengerészetet, amely a Líbiában lezajlott forgatókönyvnek megfelelően ugyancsak felemásra sikeredett.

A növekvő halálozási ráta miatt nagymértékű külpolitikai presztízsveszteséget elszenvedett szír államfő személye – eső után köpönyeg jellegű reformintézkedései, valamint az 1963-óta hatályban lévő szükségállapot eltörlése ellenére – csakhamar szinte az egész ország szemében nemkívánatossá vált. Ezt segítette elő az a tény is, hogy az állítólagos reformokat rendre újabb megtorló akciók követték az „iszlamista terroristákként” aposztrofált felkelőkkel szemben.

A nyugati országok a konfliktus kibontakozásával szinkronban egyre élesebb hangú nyilatkozatokban bírálták a szíriai vezetést, de igen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a Líbiaihoz hasonló NATO-beavatkozás jelen esetben nem fog megvalósulni. Emellett az ENSZ-ben is napirendre kerültek az országban zajló események, azonban a Biztonsági Tanács orosz és kínai nyomás miatt csak nagy nehézségek árán tudta nyilatkozatában elítélni Szíriát és a vérengzés mihamarabbi beszüntetésére felszólítani el-Aszádot.

Mindez azonban nem akadályozta meg az Egyesült Államokat és az Európai Uniót abban, hogy szankciókat vezessenek be az országgal szemben, amely az ilyenkor szokásos beutazási tilalommal, a nagykövetek visszahívásával, a külföldön elhelyezett kormányzati vagyon befagyasztásával és nem utolsó sorban általános kereskedelmi embargó bevezetésével járt.

A nagyhatalmak mellett több közel-keleti ország is a konfliktus mielőbbi beszüntetésére szólította fel Damaszkuszt, köztük az ország korábbi szövetségesének számító Törökország, aki a nyár végére már katonai beavatkozást helyezett kilátásba, ha a konfliktus belátható időn belül nem rendeződik. Ugyanitt alakult meg a nyár folyamán a Szíriai Nemzeti Tanács is, zömében az országból elmenekült politikusokból. Nem sokkal megalakulásuk után pedig már tárgyalásokat is kezdeményeztek a nyugati országokkal. Ugyanúgy, mint Líbiában

Bassár el-Aszád ideje tehát meg van számlálva, az egyetlen nyitott kérdés már csak az, hogy a jelenlegi több ezer halott mellé hányan csatlakoznak még, míg ő maga (rosszabb esetben a hadsereg) is rájön, hogy bukása elkerülhetetlen.