A sötétség mélyén a fény sem szabadít fel

Nincs taps, nincs menekülés – nyolcvanpercnyi sötétségbe merít A Dohány utcai seriff, vaksötétbe, amelyben nem kapunk mást, csak az elhurcolt zsidók, sondernesek és a másik oldalon állók visszaemlékezéseit. Vicceket hallunk, de nem nevetünk, mert egyre igazabb lesz az egyik túlélő ’45-ben megfogalmazott gondolata: „ha velünk megtehették, bárkivel megtehetik.” 

Sötétség egy felvonásban – hirdeti az előadás (Színikritikusok Díja: legjobb független színházi előadás és legjobb színházi zene) színlapja, és a kezdés előtt a FÜGE és a Kaposvári Egyetem közös produkciójának szereplői külön ki is hangsúlyozzák: aki rosszul lenne, szóljon, és megáll az előadás. Aztán már csak egy gyengén pislákoló telihold marad, na meg a klezmerdallamokban szolmizáló színészek, és Mohácsi János kedvelt eszköze, hogy berántson egy előadásába és végül a nézőből, annak érzéseiből építse ki a mondandóját: a humor.

A humor, mely itt az ősöreg pesti zsidóviccekkel operál Mórickával, Kohnnal és Grünnel, a rabbival és az elmaradhatatlan tanácsaival – mi meg szégyenkezve, de röhögünk, és valahol örülünk, hogy sötét van.

Ez a kínos derültség egészen addig tart, míg a színészek a visszaemlékezők gondolatainak (melyek LanzmannShoah című filmjéből, túlélők emlékeiből, egykori őrök, orvosok vádirataiból és irodalmi szövegekből érkeznek)tolmácsolásában a gettókig, a marhavagonokig, a nemrég még padtárs erkölcstelen nyerészkedéséig –az első agyonlövésig el nem jutnak.

És a társulat nem ereszt: miközben a teremben a sötét egyre mélyebbé válik, szenvtelen, dokumentarista stílusban, melybe csak néhol vegyül a végletekig tartó naivitás, sorolják a „Waldsee” (Auschwitz helyett ezt íratták az elsőként elhurcolt zsidókkal haláluk előtt a rokonoknak küldött levelezőlapokra) kegyetlen világának percre beosztott poklát. Az a vicc, amin az elején pironkodva vihogtunk („hogyan bújócskázik a zsidó gyerek?”), azon most a könnyeinket nyeljük („ajtón be, kéményen ki”) a sötétség miatt teremtő erővel fellépő szavak miatt.

Az elképzelhetetlen szenvtelen leírása után úgy érezhetjük, eljött a felszabadítás a felszabadulással, de nem – a túlélők hazatérte talán még fájdalmasabb. Nem örülnek/örültek nekik Magyarországon, a szomszédok sok helyen annyit mondtak: maradtatok volna ott ti is. (Mert akkor nem mardosna a bűntudat, a lakásotokból/házatokból átmentett/ellopott kredenc/óra/festmény/edény és egyebek miatt.)

Menekülni mégsem merünk, a sötétség és az elmondottak egyre inkább beleszorítanak a székbe – ezért is váratlan, mikor Kovács Márton zenéjébe egyszer csak belevág egy zseblámpa és a megállunk! - felkiáltás. Egy idős pár hagyja el botorkálva a darabnak helyet adó tánctermet a Zsolnay Negyedben, mi pedig egy pillanatra fellélegzünk a csöpp szünetért – de csodáljuk is őket, mert ők ki tudták mondani: elég volt ebből egyszer.

Nyolcvan perc tömény, minden formájában sötétség után egy gyertya kezd pislákolni, majd lassan fénybe borul a terem. Páran gyér tapsba kezdenek, mintha ezzel a megszokott színházi metódussal fel tudnák magukat szabadítani az előadás hatása alól.

De hogyan is lehetne, ha ma is listáznának, Radnóti-összest égetnek a kristályéjszaka évfordulóján. Keserű figyelmeztetés egy túlélő gondolata: ha velük meg merték ezt tenni, mással is meg fogják. Nincs menekvés az előadás hatása elől, lélekig mar. Nincs menekvés. Es gibtkeineRettung.

A Dohány utcai seriff – FÜGE és a Kaposvári Egyetem közös produkciója

Alkotók: Mohácsi János, Kovács Márton

Játsszák: Bánfalvi Eszter, Béli Ádám, Boros Anna, Deák Péter, Keresztény Tamás, Lakatos Máté, Némedi Árpád, Rainer Micsinyei Nóra, Takács Nóra Diána, Tolnai Hella.