A sarkkör másik oldalán

Derékig érő hó, mínusz húsz fok, napi öt óra napsütés, északi fény, rénszarvasok és persze a Mikulás. Mindez egy helyen. Január végén a sarkkörtől mindössze néhány kilométerre fekvő Rovaniemiben jártam, ami nem csupán a finn Lappföld fővárosa, hanem egyben a Mikulás otthona is.
                                                        A fotót Ludmány László készítette. 
 
Utazásomnak oka igazán prózai volt: a kíváncsiság. Miután megtudtam, hogy mégsem indítanak olyan képzést a rovaniemi egyetemen, amelyre Erasmussal jelentkeztem, csalódottságomban elhatároztam, hogy megnézem magamnak, miről is maradtam le. Ide, északra nem volt túl bonyolult eljutni. Lehet találni közvetlen járatokat is, de jóval szimpatikusabbak egy egyetemista pénztárcájának a Helsinkiből induló gépek, ezért oda- és visszafelé is a finn fővárosban szálltam át – így ott is volt alkalmam nézelődni kicsit és bepillantást nyerni a hostelek légkörébe.
 
Elöljáróban azt hittem, szenvedés lesz hostelben eltölteni egy éjszakát, mivel másik húsz emberrel kell egy szobán osztoznom, biztos mocskos lesz a konyha, és nem lesz majd semmi más az épületben, csak pár szakadt, sok mindent átélt fotel és kanapé. Ezzel szemben a szobában síri csönd volt éjszaka, a konyha rendezett volt és tiszta, a közös helyiségekben pedig menő retró játékgépek és társasjátékok sorakoztak. Így az első éjszakám igen kellemes csalódás volt.
 
Az első megrázkódtatás akkor ért, mikor Rovaniemiben kiszálltam a repülőből és megéreztem, milyen is az igazi tél. Számomra eddig ismeretlen volt az érzés, amikor megfagy a szempillám, a szemöldököm, és minden lélegzetvételnél összetapad az orrom a metsző hidegtől. Ám miközben én kis túlzással az életemért küzdöttem, a finnek biciklivel jártak-keltek mellettem, láttam futókat és hintázó gyerekeket is. Meg lehet szokni ezt is, mondta egy helyi, aki jót mosolygott rajtam, „déli turistán”. Még aznap este, mikor megérkeztem, volt szerencsém kipróbálni egy igazi északi rituálét, a szaunázás utáni lékben megmártózást. Ez a szokás rendkívül közkedvelt a skandinávok körében, mivel a szaunában kiváló alkalom nyílik egy kis pletykázásra, eszmecserére, ugyanakkor hihetetlenül egészséges is. Bennem a didergés és fájdalom fogalma nemcsak hogy összekapcsolódott a vízben töltött igencsak rövid, ám annál hosszabbnak érzett idő alatt, át is értékelődött némileg. Viszont ez után a nem csekély sokkhatás után annyival kellemesebb volt visszatérni a forró kabinba és fürdőzni az elismerő szavakban és pillantásokban a lelkierőmért – és őrültségemért.
                                                        A fotót Ludmány László készítette. 
 
A következő reggel ugyancsak egy szokatlan élménnyel lepett meg. Amikor felébredtem, megállapítottam, hogy éppolyan koromsötét van, mint amikor lefeküdtem, tehát még nem járhat túl későre. Miután némi keresgélés után a sötét szobában megtaláltam az órámat, döbbenten láttam, hogy már kilenc múlt. Valamivel tíz óra után, mikor már úton voltam a Mikulás-falu felé, jelent meg a Nap a horizont fölött. Érdekes volt megtapasztalni, hogy ennyire északon, még akkor is, amikor „delelőre hág”, a Nap legfeljebb kétujjnyira emelkedik a látóhatár fölé, és délután háromkor le is nyugszik. Egy helyi bácsi szerint egészen északon az egész év egyetlen nagyon hosszú nap, hiszen ott novembertől áprilisig éjszaka van, a nappal pedig áprilistól október végéig tart.
 
Joulupukki – a finn Mikulás – faluja olyan érzés, mintha egy Disney rajzfilmbe csöppentünk volna, ami telis-tele van turista statisztákkal. Sajnos az éttermekben, a Mikulásgyárban – ahol az ajándékok készülnek –, az Öreg házában – ahol találkozni lehet vele személyesen az év bármely napján – szinte állandóan beleütközünk valakibe, aki még mindig vagy megint hisz a Télapóban. A falu éppen az északi szélesség 66° 33´ koordinátán fekszik, amit egy kifeszített kábel is jelöl, amit hivatalosan is át lehet lépni és betekintést nyerni a sarkkörön túli világba. Óvatosan kell azonban ezt megtenni, mivel a hely megköveteli a szelfizést, és ha nem vagyunk kellően elővigyázatosak, könnyen fejen talál egy kellemesen meglendített szelfibot.
A sarkkörnél tett látogatásomat követő napon elindultam, hogy felfedezzem Rovaniemit. Mikor már néhány órája jártam az utcákat, meg kellett állapítanom, hogy Lappföldre egyáltalán nem a városok miatt éri meg elutazni. A félreértések elkerülése végett leírom, hogy hihetetlenül rendes települések találhatók itt, kedves emberekkel, hangulatos – és méregdrága – kávézókkal, kocsmákkal és lebilincselő múzeumokkal. Mégsincsen sem központjuk, sem igazán olyasfajta magával ragadó hangulatuk, mint a közép-európai városoknak. 
 
Ami viszont a természetet illeti, az valami egészen csodálatos. Mielőtt ideutaztam, volt egy elképzelés a fejemben arról, milyen is lehet az igazi észak. Lappföld éppen ilyen. Noha szinte csak fenyő- és nyírfa nő itt, mégis elképesztően változatos, telis-tele ellentétekkel. Unalmasnak hangozhat az, hogy mindent beborít a hó, és emiatt egyszínű, ragyogó fehér minden. Egy finn szakács mondta nekem, hogy azért szebb itt a tél, mert ilyenkor látni lehet a hótól mélyen görnyedő fákat külön-külön, nyáron viszont csak az erdő látszik. Ám ha a sífutás, a rénszarvasszánozás, hótalpas túrázás vagy lékben fürdés nem áll túlságosan közel a szívedhez és inkább pezsgésre, tömegre vágysz, azt ne itt keresd!