A posztmodern vadhajtásai

Megfigyeltem, hogy a viták lezárására használt szófordulatok közül az „én ezt most itt lezártam” és a „hagyjuk” mellett az egyik legnépszerűbb az, amikor valaki arra hivatkozik, hogy neki a másiktól különbözik a véleménye. És valóban, ilyenkor a felek között elég sokszor kialakul a konszenzus, hogy valóban mást gondolnak, aztán ebben megegyezve berekesztik a vitát. Ez olyan, mintha a műugrók a verseny előtt megbeszélnék, hogy teljesen eltérő technikával szaltóznak, ezért inkább nem is ugranak. A műugrás azért is jó példa, mert az elbírálása szubjektív. Éppen ez okoz gondot egy vita esetében is, éppen ezért nem mondjuk a magasugrással vontam párhuzamot. A műugrás abban is hasonlít a vitához, hogy a megítélésének szubjektivitásából fakadó bizonytalanságot egy részletes értékelési rendszer alkalmazásával próbálja meg kiküszöbölni. Egy polémia esetében ez az értékelési rendszer a logika, etika stb. Ezek szolgálnak biztosítékként, hogy a vita – vagy bármiféle érdemi eszmecsere – ne válhasson vélemények szabad kinyilatkoztatásává.

E fejtegetés apropója, hogy két hónappal ezelőtt, február 19-én egy kedves barátom invitálására megtekintettem a Márkus színházban a Minden rendben lesz című vitadrámát, amely újra ráébresztett, hogy a véleményekről való vélekedés a művészet esetében mennyire eltávolodott az előbb ismertetett több évezredes alapvetéstől.

A darab teljesen a vitaszínház-koncepcióra épül: egy hihetően berendezett, családias hangulatú lakásban játszódik, félig a konyhában, félig az emeleten – a közönség egy-egy jelenet végeztével az addig történteket közösen megvitatja, majd a másik helyszínre vándorol.

A nézők a színészektől szó szerint karnyújtásnyi távolságból láthatják kibontakozni a családi drámát. A sztori egy 16 éves, nemrég teherbe esett lányról, a nála nagyjából tíz évvel idősebb fiújáról, a lány bátyjáról és anyjáról, illetve négyük igen sokféle konfliktusairól szól. A történet meghatározó erkölcsi kérdése az abortusz, emellett az anya-lánya kapcsolat és a huszonéves srác felelőssége kap még nagyobb figyelmet.

A kétórás darab a hiteles környezetnek és a remek színészi játéknak köszönhetően nagyon erős élményt nyújt. A nézőtől fél méterre zajló heves veszekedések kényelmetlen, szégyenteljes leskelődés-bűntudatot okoznak, az indulatos szóváltásoknál ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy lesüssem a szemem. A darab arra a szörnyű élményre alapoz, amikor az az érzésünk, akaratunk ellenére betörtünk valaki magánéletébe, mint mikor vendégségben kénytelenek vagyunk végighallgatni egy veszekedést, mert ha emiatt távoznánk, az még kínosabb lenne. Ez egy színházi előadástól nagyon merész húzás, elvégre így a néző azért fizeti ki a jegy árát, hogy aztán két óráig kellemetlenül érezze magát. Cserébe viszont nem kapja meg az esélyt, hogy „kitérjen” a darab elől, mert az gátlástalanul az arcába mászik. Ez remek lehetőséget biztosít arra, hogy a mű képes legyen ilyen, köbre emelt állapotában hatni és elgondolkodtatni. 

A darab viszont ekkor, mikor minden adott volt, nem volt sehol. Ehelyett elbújt a csigaházába, maga mögött pedig érzelmes, traumáktól terhelt nyálkát hagyott.

Ennek oka a jelenetek közötti vitákban, illetve az emögött húzódó dramaturgi koncepcióban keresendő. A darab ugyanis, hogy a nézők által jól reflektálható legyen, rengeteg megválaszolatlan kérdést, jól kitapintható, tudatosan a forgatókönyvbe írt lyukat hagy. A nézők előadás eleji kettéválasztásának módja (mely alapján eldőlt, ki melyik helyiségbe megy először) hamar elárulta, hogy a hatásgyakorlás fő eszköze az, hogy a befogadó minél személyesebben átélhesse az elé táruló történetet. A jegyváltás után ugyanis azok kerültek az emeletre, hogy megnézzék a várandós 16 éves lány fejlődő magzatáról a barátjával folytatott beszélgetését, akik saját bevallásuk szerint 14 éves koruk előtt csókolóztak. Nem értem, mi értelme az effajta személyeskedésnek. Nem a kérdés indiszkrét volta aggályos, hanem az, hogy a vitatkozó feleket úgy gondolják, az alapján érdemes összeválogatni, hogy ki mennyi idősen kezdett el ismerkedni a másik nemmel. A gesztus üzenete emellett egyértelműen az, hogy aki korán kezdte a nemi életét, mérlegelje a vele történteket az előtte játszódó tragikus események tükrében. A szétválasztás ebben a formában gyáva és prűd is, mert valójában az első szexuális aktus firtatását helyettesíti. 

A jelenetek végén feltett kérdések nem az értelemre, hanem az érzelmekre akartak hatni. Nem a történtek elemzésére, hanem a szereplőkkel való szimpátia vagy antipátia kifejezésére és személyes történetek elmesélésére motiválták a résztvevőket. Mert ezek a felvetések direkt vagy indirekt módon mindössze arról szóltak, a néző kivel érez együtt inkább. A viták ennek megfelelően nagyrészt személyes emlékek felidézéséből álltak. A mélypont akkor jött el, amikor az egyik anyuka a darabbéli anyával szemben állást foglalókhoz szegezte a kérdést, hogy nekik egyébként van-e gyerekük (és főleg: gyermekük) vagy csak úgy beszélnek a levegőbe. A beszélgetéseket végig ez a személyeskedő stílus és egyéni tapasztalatra építő érvelés jellemezte.

A darab után a barátságos színészekkel folytatott beszélgetésből megismerhettem az ő álláspontjukat is: a cél az volt, hogy a részvétel után hazafelé menet a néző elgondolkodjon azon, ő az életében mikor került hasonló döntéshelyzetbe és hogyan élte meg őket, jól cselekedett-e.

A darab koncepciója tehát – e vélekedés szerint – elsősorban nem az, hogy jó legyen, hanem hogy hatást gyakoroljon. Persze ettől még lehet jó, de nem ez az elsődleges. A színészek szerint ebből kifolyólag a darabról minden egyedi értelmezés ugyanolyan értékű, közöttük rangsor nem állítható fel, elvégre nincs az az abszolút nézőpont, ahonnaneldönthető volna, melyik jobb és melyik rosszabb. Minden vélemény egyenrangú, a lényegük csakis abban rejlik, hogy az elgondolójukra visszahatnak. 

Ugyanezt a művészi attitűdöt véltem felfedezni zenei előadókban, festőkben is. Kifejtettem a véleményemet a látottakról-hallottakról, mire azt a választ kaptam, hogy azért mégsem lehet olyan rossz, ha ennyit gondolkodtál rajta, ilyen érdekes dolgok jutottak róla eszedbe.

Én pedig hiába erőlködtem, nem sikerült elmagyaráznom, hogy én nem magamról, hanem a műről szeretnék beszélni. Nem arról, hogy nekem mennyire vált hasznomra azzal, hogy új gondolatokra sarkallt, hanem arról, hogy a mű maga milyen.

Értem a posztmodern szemlélet okát, a létjogosultságát sem tagadom, de ha a műről teszek állítást, az adekvát válasz nem arról szól, hogy az én szellemi épülésemet mennyiben segítette elő a megtekintése. Ha a középpontba a befogadót helyező irodalomelméleti diskurzusnak ezt a lebutított változatát elfogadom, a gondolatmenetét logikusan végiggörgetve arra jutok, hogy a délelőtt és kora délután sugárzott Teleshop a legjobb, amit valaha a tévében láttam – soha nem fogant meg még bennem annyi eredeti gondolat a világ működéséről és alantasságáról, mint amikor Horst Fuchsot néztem, ahogy éppen késkészletet, porszívót vagy gyümölcsprést próbál eladni. Csak ettől még a Teleshop nem lesz jó.

Világos, hogy a posztmodern elméleteiről keveset mond el ez a pár bekezdésnyi bosszankodás. A cikk – írójának tiszteletreméltó szerénységéből kifolyólag – nem is a posztmodernről, csak annak néhány vadhajtásáról szól. Éppen akkora hiba lenne úgy tenni, mintha ez nem így lenne és e filózófiát torzult formái alapján minősíteni, mint Heideggert Szabó Péteren, Marxot Thürmer Gyulán keresztül kritizálni.