A politikusi totalizmusról dióhéjban

A politikai bulvár világa számomra talán már fontosabb, mint a mindennapi fogmosás. A fehér öltönyös Torgyántól az ügyetlenül táncikáló Bokrosig, a látványosan laza Obamától az akcióhős Putyinig, a közélet szereplői naponta szolgáltatják számunkra a nevetnivalót. Részben erről lesz szó, részben pedig nem.

Először is: a politika elbulvárosodása nem új keletű dolog: a televízió, majd az internet térnyerésével párhuzamosan folyik évtizedek óta. El sem tudjuk képzelni, de mondjuk ötven évvel ezelőtt a kutyát nem érdekelte, hogy egy politikus jóképű-e, jól mutat-e öltönyben, jó-e a humorérzéke. Mióta azonban egy tízmilliós országban közel nyolc millióan szavazhatnak, és ők mind tévénézők, a politikai imázsépítés fontosabb lett, mint a programalkotás.

Azóta persze rendszeressé vált a világ minden demokratikus országában (tehát ott, ahol a szavazásra jogosultak jelentős része kvázi funkcionális analfabéta, aki azt sem tudja, ki a belügyminiszter), hogy a politikusok arra kényszerülnek, hogy kutyakiállítást nyissanak meg, vidámparkban, uszodában vagy bugyuta beszélgetős műsorokban csináljanak bohócot magukból. Ezek lehetnek kínosak, kellemetlenek, de van egy nagy előnyük: mindenre van forgatókönyv. A bulvár, a „show” a politika szerves részévé vált, amelynek persze rengeteg következménye lett, de nem is ez a lényeg.

Azért nem, mert ez a cikk valójában nem is erről szól. Ez a cikk egy elsőre nagyon hasonlító dologról szól, ami azonban mind minőségben, mind mennyiségben új szintet jelent, nevezzük, mondjuk, politikusi totalizmusnak.

Hogy közelebb kerüljünk a megfejtéshez, álljon itt egy rövid elméleti áttekintés. Talán nem mindenki tudja, de diktatúra és diktatúra között is van különbség. Autoriternek hívjuk azt, amikor a rendszer egyébként békén hagyja az egységsugarú állampolgárt, feltéve, hogy a nevezett állampolgár nem mondja túl gyakran és túl hangosan, hogy a Vezér az hülye. Ezzel szemben totálisnak hívjuk azt a diktatúrát, amelyben az Állam beköltözik a nappalidba: mindent látni akar, mindent tudni akar, és mindenről dönteni akar, helyetted.

Ez a rövid elméleti áttekintés azért volt fontos, mert az elmúlt időszakban arra lettem figyelmes, hogy a miniszterelnök úr is felveszi ezt a totalitárius attitűdöt. Ez azt jelenti, hogy olyan témákat (labdarúgás) vagy eseményeket (lányom esküvője) von be a politika világába, amelyek alapesetben a legkevésbé sem tartoznak oda.

Persze családdal vagy focipályán való ügyetlenkedéssel (vagy zsonglőrködéssel) kampányolni bevett dolog, bele is fér a fent már tárgyalt bulvár kategóriájába. A miniszterelnök és stábja viszont túlmegy ezen: egyenlőségjelet tesz a saját politikai sikeressége és a kiválasztott témák (labdarúgó válogatott, Ráhel menyegzője) sikeressége közé. Azt sugallja, hogy a nemzeti válogatott azért jó, mert a kormány is jó. A lányom azért nagyszerű hölgy, és kiváló leendő feleség, mert én, a miniszterelnök, jól irányba tereltem őt, ahogy ezt az országot is.

Ez viszont borzasztó kockázatos játék: ha nyer a csapat, és Ráhel esküvője, majd házasélete meseszerű, akkor a miniszterelnök úgy lendített a saját népszerűségén, hogy közben nem csinált semmit. Ha viszont a csapat olyan szinten futballozik, pláne a románok ellen, mint három zsák újburgonya, Ráhel esküvője előtt pedig véletlenül utat kátyúznak, az ifjú pár pedig pont olyan traktorral pózol (turbómagyarság, ugye), amellyel legutóbb fát loptak, nos, ez nem tesz jót a miniszterelnök népszerűségének. Annak ellenére egyébként, hogy most sem csinált semmit.

És ezt kell megérteni: hogy a miniszterelnök olyan lóra (lovakra) teszi fel a népszerűségét ezekben az esetekben, amelyeken nem ő a zsoké. Nem tud beállni, és négyet rúgni a románoknak, és nem tud Ráhel helyett két hónap múlva már teherbe esni (ebbe inkább bele se gondoljunk).