A normalitás fájdalma

Gyula, Tiborc utca 4. Valamikor júliusban. Két apartman egymás mellett. Az egyikben csak én, másikban a vérszerintijeim, de az erkély közös. Lelki terror. Hagyjanak.

Menjünk a strandra. Én nem akarok. Rengeteg férfi, rengeteg nő, rengeteg gyerek – mintha ők egy harmadik nemet képviselnének, vicces. Minél zsúfoltabb a fürdő, annál inkább el akarnak különülni a mikroközösségek egymástól. Az egyik medence büdös, a másik mély, nincs egy ember, aki az uniójában helyezkedne el a „tud úszni” és az „elég közönyös/abnormális ahhoz, hogy vele bírjam tölteni az időmet” halmaznak. A szülők ordibálnak a gyerekkel. Állandóan. Szerintem azt a téveszmét kergetik maguk előtt, hogy minél kevesebbet engednek a gyereknek, és ezt minél nagyobb hanggal adják a tudtára, annál érettebbnek és felelősségteljesebbnek fognak tűnni – mások előtt. Mert csak az számít, hogy más ott van, nem az, hogy mi itt.

Én nem vagyok se itt, se ott. Csak magamban ülök, fejem a karomon nyugszik, az meg az erkély szélén. Egy tó van nem messze tőlem, de a horizontot betölti a ronda, minden kreativitást nélkülözve megépített lakóház. Miközben én a tavat is bámulhatnám! Mindegy, odaképzelem. Zene szól, mosolygok, és végre egy ember közeledik a tó körüli park felől. (Amellett egyébként a vár helyezkedik el, tökre nem fontos, de az ilyeneket, tudod, kötelező megosztani.) A ronda ház előtt megy el, miközben megpillant. Én csak mosolygok, ha fa van ott, arra, ha ember, akkor rá. A férfi megáll. Egy kicsit néz, majd megfordul, elkezd menni oda, ahonnan jött. Elég furcsa, zavart képet vágott. De nem mosolygott vissza. A fa legalább mindig mosolyog. Vagy semmikor. Ember- és fafüggő. Megjönnek az embereim, de nem tisztelnek annyira, hogy ne zavarjanak meg. Azzal vígasztalom magam, hogy nem is értik. Azt hiszem, ez még a jobbik eset. Ha például az egyik hozzám ragaszkodó ember anyja zavarna meg, azt értelmetlen kérdések társaságában tenné, mint: miért nem jöttél? Mit bírsz itt csinálni? Miért jöttél el egyáltalán? Az erkélyért. A nyugalom szigete. Ilyen otthon még sehol nem éreztem magam, mint ezen a kis erkélyen. Úgy képzelem el, természeti népek között vagy egy pszichiátrián érezném magam csak ennyire kellemesen. Azoknak megadnám magam. Egyébként is kíváncsi vagyok a pszichiátriák világára. Rémtörténetek keringenek a hálóinkon, az ember meg hisz. De nagyon durván hisz. Manipuláció: challenge accepted. Az a Mária milyen zseniális nő lehetett, de a Mózes is, Zeuszról már nem is beszélve. Na de a csőcselék! Ahhoz nem érhet fel senki. Egyeduralkodók. Én egy Brian nevű hangyában hiszek. Kiröhögsz? Én is téged.

Pécs, Rákóczi út 2. Szeptember közepe. A húgom meséli, mi volt a suliban. Most kezdte az elsőt, anyám odavan, mert sírt az első héten. Mivel napközis, egy másik tanár foglalkozik ilyenkor vele, aki, ha egy kis hibát is észlel a túlszabályozott rendszerben, ordít. Komolyan meglepődnek, ha sír a gyerek? Egyébként szomorú, mert rajzolniuk kellett valamit (legyen egy fa), amire csak piros csillagot kapott, miközben a padtársa aranyat. Miért, kérdezem. Mert kiment a vonalról. Pár év múlva úgy mondaná: nem tisztelte a kontúrokat. A padtársa viszont egy centivel sem ment a vonalon túlra, ezért nagyon megdicsérte őt a tanító néni. Azt mondja nekem, rajzoljak én is egy fát. Az én fámra már gimiben az aggasztó jelzőt használta a magyartanár. Életem során már pár száz fát lerajzolhattam, ahhoz képest itt vagyok, szóval a pszichológusok nem tudtak vele sok mindent kezdeni. Aggasztotta őket, ennyi. A húgom jegyet ad a fámra, csillagos hármast. Elbeszélgetünk, szerinte milyen is a jó, szép fa, létezik-e egyáltalán ilyen. A tanító néni bölcsességeit hallom vissza tőle. Engem meg ez aggaszt. Mondtam neki, hogy ha hazamegy, a falamra rajzolhat, amit csak szeretne. Már most hallom apámat, ahogy realizálja a szobám kinézetét. Egy földön járó tanító meg egy erélyes napközis néni, plusz egy normális apuka otthon. A gyereknek már most annyi. Kár, hogy nem lehet itt velem, jobban érezné magát.

Hogy normális vagyok-e? Normális vagy?

(A grafika Böröndi Alexandra munkája)