A nők és a halálbüntetés

Bár néhány évszázaddal ezelőtt boszorkányság vagy akár csak házasságtörés, esetleg méregkeverés vádja miatt is törvényesen végeztek ki nőket, mára a végrehajtott halálos ítéletek száma a nők esetében elenyésző a férfiakéhoz képest. Lehet társadalmi oka annak, hogy jelenleg kevesebb nő van halálsoron, mint férfi?

Jelenleg az Amerikában élő halálraítéltek csupán 2,1 százaléka, vagyis ötvennyolc személy tartozik a gyengébbik nemhez. A halálbüntetés 1976-os visszaállítása óta az Államok egész területén összesen tizenkét nőt, míg egyedül Texas államban 491 férfit végeztek ki. 1632 óta összesen 571 nőn hajtották végre a halálos ítéletet a mostani USA területén.
 
Szintén amerikai adatok szerint a nők az összes elkövetett gyilkosságnak csupán tíz százalékáért felelősek. Ezért kézenfekvő, hogy a férfi vádlottak és elítéltek száma eleve magasabb. Mégis vannak a tiszta matematikánál komplikáltabb okok, amelyek miatt a nők elítélése más megfontolás alá esik, mint a férfiaké.
 
Az egyik ilyen ok az, hogy a női elkövetők általában alapvetően különböznek a férfiaktól: nagyon ritka esetekben válnak sorozatgyilkosokká, legtöbbször valamely hozzátartozójukkal, ismerősükkel végeznek, áldozataik szinte sosem idegenek. Céljuk rendszerint egyetlen személy kiiktatása, ezért nagyon kicsi a kockázata annak, hogy újból öljenek.
 
Ha mégis sorozatgyilkosokká lesznek, akkor a férfiaktól merőben eltérő módszerekkel vagy éppen egy férfi bűntársaként tevékenykednek. Vizsgálatok szerint ezek közül a nők közül sokan betegesen vágynak a figyelemre. Míg ezt a jelenséget egyes szakértők pszichológiai betegségekre vezetik vissza, mások elképzelhetőnek tartják, hogy a női nemi szerepeknek, a társadalmi elvárásoknak is köze lehet a sorozatgyilkos női jellem kifejlődéséhez. Érdekes, hogy szexuális gyilkosságokat szinte kizárólag egy ellentétes nemű partnerrel karöltve követnek el.
 
Bár a nők által elkövetett emberöléseket általában valamilyen pszichológiai indíttatás vezérli, igen gyakori motiváció a nyereségvágy, és természetesen találunk példát a féltékenységből vagy hirtelen felindulásból elkövetett tettre is. Ez a cikk azonban a sajátosan női motivációkat és elkövetési módokat veszi sorra.
 
Egyik nyilvánvaló ok, amiért ritkán szabnak ki halálos ítéletet nőkre, hogy az elkövetők gyakran családanyák. Családanyákat pedig senki sem küld könnyű szívvel a vesztőhelyre. Kiváltképpen akkor, ha az anya gyermekei testi és lelki épségét igyekezett megóvni a gyilkossággal.
 
Sok esetben ugyanis a pszichológiai ok, amiért egy nő végül megöli partnerét, az az éveken át elszenvedett bántalmazás – testi, lelki, szexuális –, amelynek esetében nem ritkán gyermekei is áldozatok. Ezek az asszonyok éveken keresztül fenyegetve érzik magukat, és rendszerint nem ismernek eszközt, amellyel a bántalmazásokat kivédhetnék. Így amikor végül sor kerül a partner életének kioltására, azt egyfajta önvédelemnek tekintik akkor is, ha a férfit nem támadó helyzetben, hanem váratlanul, esetleg álmában ölik meg. Annak ellenére, hogy ezek az esetek nem kezelhetőek klasszikus önvédelemből vagy hirtelen felindulásból elkövetett emberölésnek, a bírák az ítélet meghozatalakor általában kimondatlanul is mérlegelik, hogy mekkora veszélyt és lelki terhet jelenthetett az áldozat saját családja számára, és hogy bizonyos szempontból a gyilkos is áldozat volt.
 
Mivel ezeknek az elkövetőknek egyetlen célja az életveszélyesnek ítélt férfi eltávolítása, nagyon kicsi a kockázata annak, hogy újabb gyilkosságokat is elkövetnek. Ezért elfogadott az a nézet, hogy büntetésük letöltése után ezek a nők biztonsággal visszahelyezhetőek a társadalomba.
 
A sorozatgyilkos nők profilja már egészen más. Tetteiket pénz, figyelem vagy hatalomvágy motiválja, így a társadalomba való visszailleszkedésük is jóval kétségesebb, szabadlábra helyezésük kockázatos.
 
Ezen sorozatgyilkosok egyik csoportját az egészségügyben dolgozó „halál angyalai” alkotják, akik önkényesen végeznek beteg és idős ápoltakkal könyörületességből vagy hatalomvágyból. Bár a kategóriában férfiakat is találni, a leghíresebb esetek nőkhöz kötődnek. Jane Toppan a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján nővérként dolgozott. Életcélja az lett, hogy több gyilkosságot kövessen el, mint bárki más – tizenhármat sikerült is.
 
Egy másik, speciálisan női sorozatgyilkos szerepkör a fekete özvegyeké. Ők azok az asszonyok, akik élettársaikat, férjeiket, rokonaikat ölik meg anyagi haszon reményében. Egyes pszichológusok úgy tartják, hogy ez a viselkedési forma valójában a nők ösztönös biztonságra való törekvésének extrém megjelenése, nem rideg kapzsiság. Akárhogy értelmezzük is indítékaikat, közös jellemzőjük, hogy rendszeresen új áldozatokat, partnereket keresnek. A gyilkosságot igyekeznek természetes halálként leplezni, ezért eszközük általában valamilyen méreg, amelyet fokozatosan adagolnak.
 
Sok esetben viszont egy nő csak egy férfival párban válik sorozatgyilkossá. A nők által elkövetett szexuális gyilkosságok legtöbbje valójában férfi-nő párok által elkövetett bűntény. Az ilyen típusú gyilkosságoknál a női szereplő feladata általában az, hogy elnyerje a fiatalabb, jellemzően lány áldozatok bizalmát. Rosemary és Fred West tizenegy fiatal lányt erőszakolt, kínzott és gyilkolt meg. A lányok többsége stoppos volt, akik azért mertek beszállni a pár autójába, mert Rosemary is benne ült. Rosemary a kínzásban is aktívan részt vett. Bár az ebbe a kategóriába tartozó gyilkos nők rendszerint eleve magukban hordoznak valamiféle bűnözésre és brutalitásra való hajlamot, a szakértők úgy tartják, hogy a megfelelő férfi társ nélkül sosem követtek volna el életellenes bűncselekményeket, még akkor sem, ha a bántalmazásban és az ölésben szerepet is vállaltak, akárcsak Rosemary. Mások úgy vélik, hogy ezek az asszonyok éppen annyira bűnösök és felelősek tettükért, mint bűntársuk.
 
A kriminológia történetében azonban néha találni egy-egy példát a magányosan tevékenykedő, szexuális indíttatású női sorozatgyilkosra is. 1954-ben Jancsó Ladányi Piroska öt kiskamasz lánnyal végzett, testükön nekrofíliát követett el. Piroskát kivégezték.
 
A női sorozatgyilkosok esetében azonban van egy, a szokásos női profilba aligha beilleszthető elkövető. Aileen Wuornos nemcsak azért érdekes eset, mert az 1976 óta kivégzett nők egyike, hanem azért is, mert inkább egy férfi sorozatgyilkos jellemzőit viselte magán. Egyedül cselekedett, és hét, számára ismeretlen férfit ölt meg félreeső helyszíneken. Míg a férfi erőszaktevők és gyilkosok jelentős számban támadnak meg idegen, megfigyeléssel vagy véletlenszerűen kiválasztott személyeket, a nőkre ez szinte sosem nem jellemző. Wuornos saját elmondása szerint önvédelemből cselekedett. Gyermekkora rendezetlen volt, és rendszeresen elszenvedője volt szexuális bántalmazásoknak. Megrázó története ellenére halálra ítélték és 2002-ben kivégezték.
 
Általában véve el lehet mondani, hogy a tipikus női gyilkos tettét így vagy úgy, alapvetően meghatározza a férfiakkal való kapcsolata. Halálos ítéletük kimondását – az anyaság mellett – ez is nehezíti. Szinte lehetetlen objektíven meghatározni, hogy egy félelemmel teli életben hol van a választóvonal áldozat és bűnös között, egy párban ki a vezető, és ki a követő, egy bűntárs mikor lép elő bűnössé. Természetesen a nők bűneiért nem lehet az ellentétes nemet okolni, sokkal inkább arról lehet szó, hogy mivel kevés a női elkövető, esetükben automatikusan nagyobb hangsúlyt kapnak a pszichológiai tényezők. Mivel pedig bűnözői profiljuk nagyban eltér a férfiakétól, bizonyos fokú különbségtétel a nemek között ésszerűnek és indokoltnak hangzik.