A nevetés apostola

Kitéve magamat mindenféle megvetésnek, rögtön az elején kijelentem, hogy sosem láttam egy DC filmet sem, idegen vagyok a képregények világában, így a teljes kontextusból kiemelve tudom csak értelmezni a Jokert. Az a fajta ember vagyok, akit a barátja rángatott el, mert azt gondolta, hogy elég erős az idegzete ehhez a filmhez. Ha nem lenne bennem egy ilyen elemzős, mindent értelmezni próbáló rész, akkor az lett volna az egyetlen megítélésem, hogy ez borzasztó volt. Mégpedig abban az értelemben, hogy végig rágtam a körmömet és az alapvető létbiztonságomban ingatott meg. De szerencsére a „másik énemnek” és a DC-filmek kedvelőinek pont ez jelenti a film gyönyörűségét. 

Főszereplőnk lelki labilitásáról  már az első pár jelenetben megbizonyosodhatunk, noha csak kicsivel később derül ki számunkra a hivatalos diagnózis. Az amerikai társadalom elnyomott közegében, egy lepukkant negyedben az anyjával együtt él a középkorú Arthur.

Elmezavarának nyomai végigkísérik a filmet, kezdve a naplójába vésett írásokkal, az empátia teljes hiányán át, a szomszéd lakásban lakó nőhöz való viszonyáig.

A film tökéletes realitással mutatja egy fiktív város lehúzóerejét, izzó politikai ellentéteit, és annak hatásait egyetlen, már alapból zavart lelken. A később elkövetett brutális cselekményekhez vezető indokokat szépen sorjában építik fel, ezzel megteremtve a borús, nyomott hangulatot. A kiszolgáltatott Arthur egyre magányosabbá és frusztráltabbá válik, mire a múltjának titkai felvillannak előtte és a jelen politikai feszültsége kibontakozik. A nyomasztó történések hatására születik Joker, aki immár Arthur teljesen megbomlott elméjű változata, és képes bármire, hogy a magában felhalmozódott csalódottságot, elnyomottságot kiadja. 

Ijesztő, szinte ironikus, ahogy egy elmezavarodott eléri, hogy személyes ellensége közellenséggé váljon, ennek következményeképpen pedig bosszúja is beteljesíti önmagát az állítólagos édesapja, illetve az egész világ ellen.

Mindeközben ő maga akaratlanul (de nem akarata ellenére) egy politikai mozgalom jelképévé válik,

mely végül lángba borítja az egész várost, amely Joker fájdalmát és megzuhanását okozta.Befolyása a világra fordítottan arányos a lelki megbomlásával. Így a naplójába vésett életérzés „remélem, hogy a halálomnak több értelme lesz, mint az életemnek volt” a film végére átfordul, és Joker sikeresnek, hasznosnak érzi magát. 

A karakter lelkivilága pszichológiai szempontból nagyon reálisan dolgozták ki. Hátborzongató, hogy egy-egy néma arcmimika mögött milyen jelentések rejlenek, egy-egy nevetés micsoda elkeseredettséget hordoz magában. Ezek persze Joaquin Phoenix zseniális színészi játékának érdemei is egyben.

Nagy kérdés bennem, hogy az elején Arthurral szimpatizáló néző (akár én is) hogy bírálja majd őt a negatív karakterfejlődés után.

Hiszen az általa átélt traumáknak mi is szemtanúi leszünk, azonosulni próbálunk vele, de vajon egyértelmű-e a végén, hogy ő a „rossz ember”? Ez az a gondolatmenet, ami a leginkább megijesztett és elgondolkodtatott, hogy egy ennyire szörnyű társadalomban nem teljesen meglepő Arthur tette, és ijesztően reálisnak látom a forgatókönyvet. Kétségkívül egy olyan alkotás született, ami túlmutat a hagyományos képregény-feldolgozásokon.