A német haditengerészet az első világháborúban I.

Történetünk fonalát ott vesszük fel, ahol az előző, a háború kitörésével kapcsolatos írás Tirpitz admirális említésével abbahagyta, így tehát Németország tengeri vitézkedéseit vesszük számba. Első rész.

Érdemes a földrajzi adottságokkal kezdeni: Németországnak két tengert, az északit és a baltit kellett őriznie. A térséget homokos tengerpart és sok apró sziget jellemzi, amik tengerészeti szempontból fontosak, a hideg miatt viszont strandolásra kevésbé alkalmasak. A két tengert a Kieli-csatorna köti össze, aminek alapkövét maga I. Vilmos tette le 1887-ben, hogy aztán 1895-ben II. Vilmos nyissa meg a csatornát, amit akkor apjáról neveztek el. Témánk szempontjából nem elhanyagolható adalék, hogy a csatornát már a háború előtt mélyíteni és szélesíteni kellet a flotta méretnövekedése miatt.

Szintén az előző írásban szó volt a hadiflotta építési versenyről is. Az 1890-es évek végén Nagy-Britannia rendelkezett a világ legnagyobb hadiflottájával, de ezzel nem elégedtek meg. Azt akarták elérni, hogy képesek legyenek egy egyesült orosz-francia flotta legyőzésére is, ez a mennyiségi termelés azonban nagyon drágának bizonyult, különösen a németek versenybe szállásával. Ez, illetve az 1904. augusztusi sárga-tengeri csata tanulságai nyomán kezdtek el építeni egy csak nagy ágyúkkal szerelt hajótípust, ez lett a dreadnought típusú csatahajó.

Az 1906-ban átadott HMS Dreadnought.

A német tengerészeti építés a dreadnought-k megjelenésével alapjaiban változott meg. Innentől fogva két kulcsfogalom volt a német haditengerészet szótárában. A Dreiertempo azt jelentette, hogy évi 2-3 új hajó átadásával, mintegy húsz év alatt kell ledolgozni a britekkel szembeni hátrányt, a Risikogedanken felfogás pedig arra vonatkozott, hogy egy védekező típusú flottát kell építeni, a cél pedig, hogy egy nyílt tengeri csatában megfélemlítsék a brit flottát, ami így egyenrangú ellenfélnek ismeri el a németeket.

Egy hadihajó három legfontosabb tulajdonsága a sebesség, a tűzbiztonság és a menetstabilitás. Ezek közül bármelyik túlságos növelése a másik kettő csökkenésével jár, így tehát ez egy nullaösszegű játék a tervezőasztalnál. Ezt észben tartva a britek elsősorban a sebességre, a németek pedig a menetstabilitásra koncentráltak hajóik építésekor.  Ebből fakadóan a britek csatahajói és cirkálói is keskenyebbek voltak a németek hasonló hajóinál (értelemszerűen minél keskenyebb egy hajó, annál kevésbé menetstabil).

A német tervezők a hajó felépítményét is átszabták: könnyebb páncélzatot és kisebb felépítményt (tehát kisebb célfelületet) terveztek, ami kisebb fordulókört eredményezett. Ez utóbbi fontos is volt, ha visszagondolunk a felügyelni kívánt tengerek apró szigetes mivoltára, és arra, hogy sekélyes, zátonyos vizeken kellett a hajókat manőverezni.

További fontos, és logikus különbség, hogy a német dreadnought-kat széntüzelésűre tervezték, hiszen a császárságnak nem igazán volt kőolajforrása, szemben Nagy-Britanniával. Emiatt viszont a hajócsavarokat is át kellett rendezni.  Ezekkel az átalakításokkal bocsátották tehát vízre a németek első négy, Nassau osztályú csatahajóját, a Nassaut, a Rheinlandot, a Westfalent és a Posent.

A DVM Rheinland csatahajó

1914-re úgy módosultak az erőviszonyok, hogy Nagy-Britannia 25 csatahajóval és 10 csatacirkálóval rendelkezett, melyeknek erőssége a sebességük és tűzerejük volt, míg a német flotta 17 csatahajó és 5 csatacirkáló felett parancsolt, melyek kiváló manőverezhetőséggel és felépítéssel rendelkeztek. A brit fölény tehát jelentős, de nem leküzdhetetlen.

Főleg annak tükrében nem, hogy a korban úgy vélték, az fogja megnyeri a tengeri háborút, aki a nagyhatalmak számára egyaránt elérhető csúcstechnológiát éles helyzetben a legjobban fogja használni. Ez pedig elvezet minket az emberi tényező szerepére. A Royal Navy tisztikara kifejezetten egységes képet mutatott, kiemelkedő klasszikus műveltséggel rendelkeztek és a megbízhatóságuk kérdésen felül állt. Emellett azonban műszaki képzettségük nem volt kiemelkedő, holott egy csata közepén ennek talán komolyabb haszna lehetett volna, mint eredeti nyelven Homéroszt szavalni.

A német tisztek között komoly volt a rivalizálás, és a politizálásra is fogékonyak voltak. Ugyanakkor vakon teljesítették a parancsokat, és kimagasló műszaki képzettséggel rendelkeztek.

Az, hogy ezek a tényezők hogyan és mennyire számítottak a háború során, a későbbi cikkekből fog kiderülni.