A nagy kavar – Animal Collective - Centipede HZ

Az experimentális zene mindig is egy nehezen feldolgozható műfaj volt, de ezt persze a nevéből is sejteni lehet. Kísérletező, új távlatokat és módszereket felfedező zenészek próbálkoznak valami egyedit és egyben maradandót alkotni, ami napjainkban már egyre kevesebb sikerrel jön össze, viszont a rengeteg félresiklott próbálkozásnak van egy apró ellenpólusa, aminek az egyik kiemelkedő gyöngyszeme az 1999-ben alakult, pár eszement amerikai fiatalból álló Animal Collective.

Az album bejelentésekor mindenki örömmel ölelgette virtuálisan a zenekar tagjait, de néhány ember agyának hátsó sarkában ott motoszkált nesztelenül az gondolat, hogy hogyan fogják az eddigi műveiket tetézni, ami egy ilyen volumenű bandánál tényleg jó kérdés: nyolc lemez, rengeteg más projekt és a 2010-es tömör gyönyör, az ODDSAC címre keresztelt audiovizuális installáció. Mind-mind majdnem egy külön világ, a tagok mindig friss tematikával rukkoltak elő, mégis megtartva a zenekar fő esszenciáit: a megemészthetetlen mennyiségű szintetizátorfutamokat, amiket néha a legkülönfélébb egzotikus hangszerekkel tarkítanak egy funky dobalapra. Ez eléggé összeszedetlennek tűnhet, és annak is hangzik, viszont ha az ember ad a zenekarnak két percet, könnyen megtalálhatja a rendszert a hangok közt és ezek után már csak pár szám meghallgatása kell ahhoz, hogy az Applesauce-t dúdolgassuk egy hétig.

A Merriweather Post Pavillionra lehet azt mondani, hogy „kedves” lemez volt: kellemes és titokzatos, lenyűgöző, pedig semmi forradalmi újítást nem mutatott. Egyszerűen jól össze lett rakva, ahogy utódja is, ami már korántsem ilyen szól ilyen ártatlanul, hanem inkább egy skizofréniában szenvedő őrült által komponált hangkolázsként csapja meg a hallgatót – ettől függetlenül meglepően összeszedetten. Az előző nyolc lemeztől eltérően, ezt nem csatolt fájlok hozadékaiból rakták össze (értsd: nem e-maileken keresztül készült a lemez, mint az előző pár esetben), hanem a négy zenész testben és lélekben ott volt abban az egy stúdióban, ami egy új, kissé szokatlan, ámde csodálatos hangzást adott a számoknak, de néhányról ennek ellenkezője is elmondható. Ilyen például mindjárt az album nyitánya a Moonjock, amibe képesek voltak annyi ötletet belezsúfolni, hogy durva összeütközések és keresztezések születtek, így csöppet zavaros és összekuszált lett. Viszont aki ezen túllép, az egy másik világban találja magát rövid időn belül. Mondhatni, hogy az album próba elé állít, de végül meghálálja, ha az ember végigüli a nem is olyan csekély, több mint egy órás zeneáradatot.

A zenekar mindjárt el is kezdi a köszönetnyilvánítást a Today’s Supernatural-al , aminek hallgatása közben az ember csak fejkapkodva ámul a rengeteg apró részleten, amit sikerült belezsúfolnia a kollektívának egy dalba. Ráakasztható a „pop” jelző, de kizárólag a David Byrne/Talking Heads-es értelemben: erős gitárok, latin betétek, színes pszichedélia és kísérletezés. A mindjárt utána következő Rosie Oh gépies ütemei és vokáljai után újabb slágerszám következik az Applesauce személyében. Miután a srácok többször bevallották, hogy nem szégyellik a Pink Floydtól való ihletmerítést, így a Wide Eyed huncut pszichedéliája nem lehet meglepő a bandát egy kicsit is ismerőnek. A titokzatos dalszövegek és a néha kántálás-szerű ének csak rátesz egy lapáttal erre az érzésre, pedig elég nyers darabja ez a lemeznek. De persze a régi és megszokott durván electro-beütésű számok sem maradhatnak el. Ilyen például a Monkey Riches, vagy a lemezzáró Amanita című csodálat.

Kérdéses, hogy Deakin (Josh Dibb) visszatérése mennyiben segített rá a lemez végső minőségére, de egy biztos: hihetetlent alkottak újra ezek a fiúk, akárhogy is nézzük. Rengetegen mondják, hogy az albumborító rettenetesen sikerült, amivel szerény személyem például nem tud egyetérteni. A borító tökéletesen tükrözni a lemezt: kusza, színes, kaotikus, rendezetlen és gyönyörűen tökéletlen.

9/10